A Károlyi szobor eltávolításáról

Szerző: Dr. Varga Béla - 2012. április 3. kedd

Tudom, hogy most mindenkit jobban izgat, hogy mik lesznek Schmitt államelnök lemondásának a következményei, hogyan, miképpen alakulnak majd az intézmény körül a politikai események, de látnunk kell, hogy – sajnos – nem ez az igazi kérdés ma Magyarországon. Látva, hallva a tegnapi parlamenti közvetítést, Schmitt Pál hazug és önmentő felszólalásába csomagolt lemondását, látva, hallva Lázár János szokásosan aljas felszólalását, amivel ezt az egész fekáliát az ellenzékre kente rá azt állítva, hogy Schmitt akármikor képes egy doktori disszertáció megírására, akkora nagy szaktekintély a sport területén – csak azzal maradt adós, hogy ha akármikor tudna, akkor ugyan miért nem csinálta, miért LOPOTT inkább, majd ezt takargatva az utolsó pillanatig HAZUDOTT, ahelyett, hogy egy világrengető doktori disszertációval állt volna elő annak idején – majd jött a nagy moralista Harrach Péter, aki egyenesen morális nagyságról beszélt egy ócska kis tolvajlás kapcsán, ami már önmagában is annyira hajmeresztő és abszurd, hogy már ezért – ha másért nem is – szégyellhetné magát Harrach „úr”, és az egész folyamatot Kövér elvtárs nyilatkozata és az azt követő kormánypárti dörgő, nagy tetszést kifejező taps – mily jól mutatta ez is a Nemzeti Együttműködés Rendszere  igazi arcát – zárta le, amiben közölte országgal világgal, hogy nem az a méltatlan, hogy egy hazug csaló ült eddig az ország elnöki székében, hanem az, hogy a tőle balra ülök a parlamentben lehetnek, mint képviselők. Ez az MSZP és a DK képviselőire vonatkozott. Nos, lássuk be kedves olvasó. Semmi nem változott. A tolvaj, a kisstílű csaló ebben az országban államférfivá nemesülhet az ország parlamentjében, ha ott kétharmad az úr, míg mindenki más megkapja a teljhatalmú uraktól a sz@rt akkora mennyiségben, amennyit csak akarnak. Nem érdemes ezzel a témával foglalkozni tehát. Egy lakáj ment és jön majd helyette egy másik, a Fidesz gépezet pedig fennakadás nélkül forog tovább.

Éppen ezért érzem sokkal fajsúlyosabbnak azt az eseményt, hogy a múlt csütörtökön (2012. március 29.) – szinte az éj leple alatt, előző nap meghozott és a fakivágási határozathoz hasonlóan vihar sebességgel és természetesen jogellenesen jogerősített bontási határozat alapján, melyet az V. kerületi Polgármesteri Hivatal adott ki, mint I. fokú szakhatóság – elbontották Károlyi Mihálynak a Parlament északi oldalán álló szobrát.

2010. nyarán Kövér László – saját öndefiníciója szerint konzervatív, jobboldali politikus – egyezően Vona Gábor neonáci pártvezér nézetével azt nyilatkozta, hogy a Károlyi szobor „négy év múlva már nem áll a helyén”. Ebben is, másban is jól megfigyelhető volt Kövér elvtárs és Vona testvér, azaz a Fidesz-KDNP és a Jobbik együttműködése, egyetértése, együtt gondolkodása. Például sok egyéb más mellett a köztársaság eszméjének tűzzel–vassal – ha kell  flexszel – történő irtásában.

Tehát a köztársasági eszmének a magyar társadalom életéből való törlése utolsó szimbolikus jelképének az eltüntetése, a Károlyi szobornak az “éj leple” alatti viharos gyorsaságú elbontása is megtörtént.

Sunyi, aljas és törvénytelen módon, ahogyan azt már megszokhattuk a jelenleg regnáló hatalomtól.

Az V. kerületi önkormányzat – Orbán régi emberének, és saját neveltjének Rogán Antalnak a kerülete – első alkalommal akkor sértett törvényt, amikor megvalósulási terv nélkül adott ki fakivágási engedélyt 1, azaz egy nap alatt az Országház északi részénél lévő térrészre. Ebben az országban hatóság még soha ilyen hamar hatósági engedélyt nem adott ki!  SOHA!!!!   A második vaskos törvénysértése a kerületnek a szintén 24 óra alatt kiadott és jogerősített szoborbontási határozata volt.

Amikor első ízben – kb. 2011. júliusában – kormányzati részről felvetődött a Kossuth tér átépítése és az az igény, hogy a tér kapja vissza az 1944. előtti képzőművészeti arculatát  – és nagyon nagy jelentőséggel bírt már akkor is mindenkinek, aki hajlandó ebben az országban egy kicsit is gondolkodni az a tény, hogy miért éppen az 1944–es és miért nem mondjuk az 1910–es év Kossuth terét akarják visszaállítani – és erről legott országgyűlési határozatot is hoztak,  mindenki tudta, hogy csupán  Kövér László és párttársai és a neonáci pártvezér és újfasiszta pártja egybecsengő igényeinek a megvalósítása a cél, azaz Károlyi szobrának az eltávolítása. Persze e tervnek József Attila szobra is szükségképpen áldozatul esik – nem szándékolt, de azért végül tetszéssel fogadott – következményként, és természetesen így száműzhetővé válik  a térről Kisfaludi Strobl Zsigmond Kossuth szobra is, ami az addig ott állt Horvay János  szoborcsoportja helyett került a térre 1952–ben. E blogban nem feladatom művészeti kérdésekben állást foglalni, ráadásul a Horvay szoborcsoport is jó alkotás, de a térre Kisfaludi Strobl Zsigmond egy szálegyenes, határozott, bizakodó, igazában meggyőződött és öntudatos Kossuth alakot álmodott, Horvay – ráadásul nem is Kossuth-ot, hanem a Batthyány kormányt ábrázoló – szobra pedig egy fájdalmas, a szabadságharc elestét sirató szoborcsoport. Tehát a tér hangulatához és névadójához sokkal jobban illik a Kisfaludi Strobl Zsigmond féle szobor, mint a Horvay János féle. Nehéz ezt kimondani egy, a Rákosi rendszer által felállított szoborról, de Kisfaludi Strobl Zsigmond szobra sokkal inkább illik a tér névadójához, mint elődjéé. De az esztétikai értékek természetesen itt szóba sem jönnek: A Rákosi állította szobor semmiképpen nem maradhat egy a Horthy rendszert megjeleníteni kívánó téren. Ez tiszta sor!

Mégis mindenki – köztük jómagam is – úgy véltem még tavaly nyáron, hogy lesz itt még sok forduló, nem eszik olyan forrón a kását, építészeti elképzelés sincs, nemhogy konkrét tervek, ráadásul a Parlament déli homlokzatánál 1980. óta ülő József Attila helyére gróf Andrássy Gyula 1906-ban átadott, 1945. után viszont beolvasztott lovas szobrát szinte lehetetlen rekonstruálni és visszaállítani, hisz nem túl részletgazdag fényképek állnak csak rendelkezésre, melyek  alapján aligha lehet a szobrot eredeti valójában újraalkotni. Az sem tisztázott, hogy mi legyen a 2002-ben a Kossuth tér legdélibb részére felállított, az 1947-ben a Szovjetunióba hurcolt kisgazda politikus, Kovács Béla – nagyon sikerületlen – szobrával, és az sem  tisztázott, hogy az 1934-ben avatott Tisza István-emlékművet, melyet a háború után szintén nyomtalanul semmisítették meg, hogyan gondolják helyreállítani. Egyszóval – gondoltam –  sok víz le fog még folyni a vén Dunán, tehát nincs itt még miért oly nagyon aggódni, addig még százszor beláthatják, hogy ez az 1944–es állapot kivitelezhetetlen, elmebaj csupán nem egyéb.

Magamra is haragszom, mert valóban térrekonstrukcióban gondolkodtam, holott már akkor tudnom kellett volna, hogy ez a szokásos Fidesz elterelő duma, annak egyenes és őszinte kimondása helyett, hogy elvisszük a szerintünk méltatlan Károlyi szobrát, mert megtehetjük, mert miénk a kétharmados hatalom, és azt csinálunk, amit akarunk. Ha akarjuk, átírjuk a teljes magyar történelmet, ha akarjuk, elbontjuk a Gellérthegyet, ha akarjuk, lebontjuk Budapestet, ha akarjuk átnevezzük az országot, és annyiszor, ahányszor csak kedvünk szottyan. Erre hatalmaztak fel minket az istenek, akarjuk mondani a zemberek. És visszaállítjuk a tér Horthy rendszer béli arculatát, mert mi most ezt akarjuk, mert a mi referencia korunk – eszményünk, példaképünk, társadalmi modellünk – valójában a Horthy korszak, csak ezt nem mondhatjuk ki NYÍLTAN  itt Európa közepén, az EU tagállamaként. De  szimbolikusan megtehetjük, és ez az egész térátépítési terv kizárólag – a már korábbi szintén nagyon céltudatos utcanév változtatásokkal együtt –  ezt a célt szolgálja.

És ahogy ez a “demokráciákban” szokás, a hatalmat monopolizáló párt egyik prominensének a kijelentése – betartva a párt hatalmi politikája szempontjából kialakított fontossági sorrendet, azaz előbb a hatalom, utána a szimbolumok – akadálytalanul le tudott futni minden döntéshozó szervhez változtatás nélkül.  És így az akarat  tetté lőn. Megígérte és meg is tette, meg is lett. És mindennek az indoklásaként a Horthy rendszer magát legitimáló aljas történelemhamisítását használták fel, amely, hogy saját bűneiről elterelje a figyelmet Károlyit feketítette be, mert a jobboldalnak sárral bekenni bárkit mindig nagyon jól ment amiként a múltban, úgy a jelenben is. Ezen kívül még az országot teljes romlásba, szinte a pusztulásba vinni is már kétszer egészen jól sikerült, az ország lakosságának a megtizedelése mind az első világháborúban, mind a második világháborúban való részvétellel “kitűnően” ment. Mint ahogy zsidó és cigány származású az országhoz, az államhoz, a néphez teljesen lojális polgárai százezreinek a kiirtása is. És egy ilyen rendszer ideológiája nevében –  nyilvánvalóan ennek jogutódjának tekintve magát –  szájalnak Károlyi “bűneiről”. Innen jelentem Kövér és Vona “uraknak”, hogy sem ők, sem nemzetrontó elődeik poros nyomába sem jönnek Károlyi Mihálynak. Károlyi ember volt és magyar, egy természetesen nem hibátlan, de  nagyszerű államférfi, aki szemben állt és harcolt a Tisza felé teljesen lezüllött rendszerrel,  Horthy vérben és mocsokban született és „fejlődése” során fokozatosan teljesen  lealjasuló rendszerével,  és Rákosi mocskos kis diktatúrájával is.

Senkinek nem volt jó, mert ezek silányak voltak, Károlyi meg nem. Ő emberi minőség volt.

Kövér és Vona “urak”, ha századokig élnének, akkor sem tudnának Károlyi Mihály emberi nagysága tizedéig sem felnőni.

Károlyi ellenfele volt annak a XX. század első éveitől kezdődő, a Dualizmus béli Magyarország politikai rendszerében lezajló  politikai torzulásnak – züllésnek – amit  Tisza István politikai – miniszterelnöki,  házelnöki, majd megint immár az országot végül az I. Világháborúba vivő miniszterelnöki – ténykedése fémjelzett.  De nem csak Tisza, hanem az egész magyar politikai elit züllöttsége vezetett ahhoz a helyzethez, hogy Magyarország úgy veszítette el a Habsburg Monarchia meghatározó államaként az I. Világháborút, hogy addigra az ország „szélein” egy tömbben lakó nemzetiségeit mind a Magyar Királyság ellenségeivé tette, akiknek csak egyetlen vágyuk volt, véglegesen elszakadni a Magyar Királyságtól és egyesülni a határon kívül mindenütt állammal rendelkező nemzettestvéreikkel. E folyamatot kellett volna a Horthy rendszer és a jelen kétharmadosok plusz Jobbik által is átvett és hangoztatott hivatalos politikája – történelemhamisítása – szerint Károlyinak megakadályoznia azokkal a magyar katonákkal, amik októberben a frontok összeomlását követően vagy tömegesen estek hadifogságba, vagy a katonavonatokon hazatérve – IV. Károly lemondását követően – kikiáltották a köztársaságot, majd szétszéledtek szerteszét a szélrózsa minden irányába.

Miközben Károlyi igyekezett menteni a menthetetlent, aközben Horthy különítményeseivel az Antant által megszállva tartott Szegeden parádézott,  először mint a Károlyi Gyula féle ellenkormány belügyminisztere. Később  magát önállósítva ajánlotta fel szolgálatait az Antant helyi képviselőinek és várta, hogy mikor vonulhat be a számára és különítményesei számára az Antant által meghagyott országba.

Károlyinak eközben egy nagyon kis létszámú, teljesen demoralizált, felszerelés nélküli hadsereggel kellett volna felvenni a harcot először csak Erdély felét, majd az egészet megszálló, később pedig már a Tiszántúlt is elfoglalni szándékozó, nagyon erős, jól felszerelt román hadsereggel, Szerbiának a háborúban megedződött és a háborús győzelemre tekintettel és a lehetséges területszerzések reményében elképesztő önbizalomra szert tevő hadseregével, északon szintén a nyerhető területek reményében szerveződő cseh légiókkal. Ezalatt Horthy Szegeden, Bethlen István Bécsben meghúzódva várta sorsa jobbrafordulását.

Az Antant abban volt érdekelt, hogy a Habsburg Birodalmat szétdarabolja. Igazából az e területen az Antanton belül primátust élvező Franciaországnak az volt a célja, hogy mind Németországot, mind a Habsburg Birodalmat olyan mértékben szedje szét, amennyire ez csak lehetséges. A kérdéses helyzetben az a magyarok külön szerencsétlensége volt, hogy a Habsburg Birodalom legnagyobb állama a Magyar Királyság volt. Az meg a Dualizmusban a polgárosodás eszményét a hatalmi beágyazottság folytonosságáért egyre inkább feladó magyar uralkodó elit bűne volt, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek Magyarországon kívül akarták tudni magukat az általuk századok óta lakott területekkel együtt. Franciaországnak meg az volt az érdeke, hogy ezen a  közép–európai területen vele szövetséges, neki hálás államok sora jöjjön létre. Ezért aztán egy darabig minden területi követelést – melyet katonai területfoglalások előztek meg – a párizsi békekonferencia kielégített a magyar területek rovására, Magyarország pedig nem tudott ennek ellenállni, nem tudta megvédeni a már korábban ismertetett okok miatt az ország területi épségét. Tehát a területileg egyre fogyó államban kellett Károlyinak egyrészt a helyzetet konszolidálnia, az Őszirózsás forradalom követeléseinek eleget tennie és Magyarország területét megvédenie. Az első két feladatnak még csak–csak eleget tudott tenni valahogy – erre vonatkozóan már a háború előtt voltak elképzelései – de a területi követeléseknek katonai erő hiányában nem volt képes ellenállni.

Amikor a párizsi békekonferencián 1919. február 26-án hozott, a Budapesti Szövetséges Katonai Misszió vezetőjétől Fernand Vix francia vezérkari alezredesről 1919. március 20-án átvett, újabb keleti országrészek 30 órán belüli kiürítését követelő Antant jegyzéket Károlyi megismerte, két választás előtt állt. Vagy enged ennek az újabb követelésnek vagy lemond, mert ehhez az újabb területcsonkoláshoz már végképp nem adhatta a nevét. Károlyi ez utóbbit választotta és a hatalmat, valamint a döntés jogát átadta a szociáldemokratáknak, akik a kommunistákkal együtt kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot.

Szokás itt e honban, főleg a kétharmad politikusai részéről 133 napi bolsevik rémuralomról beszélni, amiben természetesen nagyon sok igazság van. De arról meg mindig szokás elfelejtkezni ezeknek az uraknak is, meg másoknak is, hogy ez a bolsevik uralom volt egyedül hajlandó és képes megállítani, illetőleg északon visszaverni az országot elfoglaló idegen hadseregeket. Erre sem Horthy, sem a később oly sok nagyszájú más potentát még csak kísérletet sem tett. Nagyon fontos volna végre tisztességesen, tudományos alapossággal feltárni a Tanácsköztársaság történetét. Szörnyű dolgok történtek, de semmi olyan nem történt, ami ne történt volna meg fél évvel később a fehérterror idején újra, csak most már más előjellel. Tehát – sajnos – egyik fél sem vethet a másik szemére semmit az azokban az években – 1919., 1920. – elkövetett gaztettek tekintetében.

Aztán amikor Kun Béláék a belső ellenállás és a külső offenzívák súlya alatt megroppanva átadták a hatalmat a Peidl kormánynak a román hadsereg már Budapest határában állt. Az északi cseh seregek már Miskolc, Eger felé nyomultak. És a Délvidéken sem volt jobb a helyzet.

De Horthy a   különítményesei élén benyomulhatott a gazda nélkül maradt   Dunántúlra és Siófok központtal létrehozhatta az úgynevezett Fővezérséget és hozzáláthatott a móresre tanításhoz, az ő szavaival a rendcsináláshoz. Hullák szegélyezték Horthy Miklós fővezér rendjéhez vezető utat. Majd, amikor az Antant parancsára a román csapatok kivonultak Budapestről, kiürítették a Duna-Tisza közét és a Tiszántúlt és visszavonultak a Nagyvárad, Arad, Nagyszalonta vonalra, „győzedelmesen” bevonulhatott Budapestre is, és az addigi tisztogatásokat kiterjeszthette a fővárosra és az alföldi területekre is.

Károlyi már a Tanácsköztársaságot sem várta be, emigrált az országból. Életét ettől kezdve gyakorlatilag teljesen emigrációban élte le. A halál is a franciaországi Vence–ben érte 1955. március 19–én.

A Horthy rendszer útja a Szálasi hatalomátvételéig és a németek melletti végső – a gyepűig, sőt azon túl is – kitartásig unalomig ismert, mint ahogy az is, hogy milyen társadalmi struktúrája volt akkor az országnak, mennyire voltak merevek a társadalmi csoportok határai, milyen elenyésző volt a társadalmi mobilitás, milyen – már a korban is teljesen korszerűtlen  – államberendezkedés, hatalmi struktúra jellemezte. Itt csak annyit érdemes megjegyezni, hogy azt a tényt, hogy a Horthy rendszer elfogadta a trianoni békeszerződést, azt a hivatalos magyar követ gróf Apponyi Albert  a Magyar Királyság nevében és képviseletében aláírta, valamilyen módon eliminálni, feledtetni kellett, és ennek a legaljasabb módját választották. A Dualizmus elkövetett bűnei következtében előállott trianoni tragédiát – ami ellen a szájaláson kívül Horthyék semmit nem tettek – rákenték Károlyira, teljesen befeketítve őt az utókor szemében. Így Horthy felléphetett a nemzetmentő szerepében a gonosz és áruló Károlyi Mihállyal szemben.

Súlyosbította a helyzetet, hogy Horthy egyre inkább a náci Németország uszályába került, végül a nácik oldalán háborúba lépett, vágóhídra küldte a II. Magyar Hadsereget, a háború végéig három zsidótörvényt is hozott az uralma alatt álló rendszer, bevezették a munkaszolgálat intézményét, majd  a magyar csendőrséggel a magyar kormány vezényletével összeszedték és deportálták 350 ezer (más számítások szerint még ennél is több) zsidó honfitársunkat és a MÁV szerelvényeivel gázkamrába juttatták őket, az országot hadszíntérré tették, teljesen kifosztották, lerombolták, szinte majdnem teljesen elpusztították.

Károlyi folyamatosan felemelte a szavát ezek ellen a folyamatok ellen az emigrációban. Ez a másik nagy bűne, amit  a Horthy rendszer restaurálásán fáradozók szintén nem tudnak megbocsátani neki.

Hát ezért kellett Károlyi szobrának pusztulnia. Egy rendszer, amely tetteiben egyre nyíltabban vállalja a Horthy rendszer ideológiáját, szellemiségét, hagyományait, nézeteit, társadalmi struktúráját, privilégiumrendszerét, és ennek restaurálására törekszik – ügyesen összemixelve azt az önmagát létező szocializmusként definiáló Kádár rendszer uralmi–hatalmi technikáival – nem tűrhette, hogy Károlyi szobra ott álljon amellett a ház mellet, amit az országgal együtt teljesen ural. A térre is ki kellett terjeszteni ezt az uralmat és ennek akadálya volt, mint életében is mindig, Károlyi és az őt megjelenítő szobor.

Elvitték hát a szobrot – minden jogszabályt szokásosan megszegve, mert ez az „új” rendszer nem a jog iránti tiszteletéről híres, azt vallja, hogy jobb, ha ő uralkodik a jog felett, mintha a jog uralkodna felette, régi bolsevik elv ez is. Elvitték, mert elvihették, mert övék a totális hatalom és nem is szégyellenek vele élni és visszaélni. Azt csinálnak, amit akarnak és meg is csinálják mindazt, amit akarnak egyáltalán nem törődve azzal, hogy ki mit szól vagy szólna hozzá.

A becsületes utókornak pedig – ha van vagy lesz ilyen – kötelessége lesz Károlyi szobrát visszahozni és ismét felállítani méltó helyére!

Remélem lesz még ilyen kor e nép életében!

Kategória: Politika | Szóljon hozzá most!

A Schmitt ügy tanulságai

Szerző: Dr. Varga Béla - 2012. március 28. szerda

Kedden (2012. március 27.) végre végzett azzal a tényfeltáró munkával az az öt tagú vizsgálóbizottság, amely Schmitt Pál köztársaság nélküli köztársasági elnök – helyesebb, ha államelnöknek hívjuk a jövőben – amelynek két hónappal ezelőtti létrehozásakor azt a nyilvánvaló és mindenki által könnyedén ellenőrizhető tényt kellett kikutatnia, hogy Schmitt Pál vajon az 1992-ben beadott egyetemi doktori dolgozatában élt-e plágiummal vagy sem, és ha igen, akkor ezt az akkor érvényben lévő szabályok szerint hogyan is kellene minősíteni, ezzel egyúttal javaslatot is adva a követendő eljárásra az egyetem Szenátusa felé. A Vizsgáló Bizottság a vizsgálat eredményét 1157 oldalnyi anyagban hozta nyilvánosságra, de ez a terjedelem sem volt elég arra, hogy egyértelműen, egyenesen, a tudományosság kritériumainak megfelelően kimondja, hogy Schmitt Pál a plágium vétségét követte el, és ezért őt az egyetem akkori és jelenlegi szabályai szerint az egyetem tudományos minősítő bizottságának vagy az egyetem Doktori Tanácsának az egyetemi doktori tudományos fokozattól meg kell fosztani, e tényt az okmányain át kell vezetni és őt magát a doktori cím használatától el kell tiltani.

A jelentésből a Vizsgáló Bizottság egy 3 oldalas összefoglalót készített, melyet azonban nem az arra illetékes döntéshozó szervnek, hanem a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának küldték meg, amely szervnek a világon semmi köze tudományos minősítési kérdésekhez, abban sem nem kompetens, sem nem illetékes. Az illetékes szervezetnek, az egyetem Doktori Tanácsának – legalábbis az összefoglaló tanúsága szerint – viszont „elfelejtették” megküldeni a jelentést.

A jelentés megállapítja – a plágium expressis verbis, tehát kifejezett kimondása nélkül – hogy Schmitt Pál doktori dolgozata a 34. oldaltól az 50 oldaláig teljesen megegyezik Klaus Heinemann Sport, the third Millenium című művének egy részével. A dolgozat mellékletében szereplő 1. és 2. számú grafikon pedig egy bolgár sportkutató Nikolaj Georgiev 1987-ben publikált, Az olimpiai játékok programjának elemzése című  művéből lett átemelve, csak úgy, mint a dolgozat további, mintegy 180 oldala, bár a megegyezés a bolgár szerző művével itt csak részleges, ahogy a jelentés fogalmaz, „…a két dolgozatban az egyező részek rendkívül szétszórtan szerepelnek.”

Ennek a szinte „szövegazonos” (a jelentés szóhasználata) átemelésnek a tényét a Bizottság tehát rögzíti, de a továbbiakban mindezért nem Schmitt Pált, hanem a korabeli bíráló bizottságot, tágasabban az akkor még önállóan működő Testnevelési Egyetemet teszi felelőssé, amikor leszögezi, hogy „A Testnevelési Egyetem szakmai hibát vétett, amikor ezt a szövegazonosságot nem tárta fel időben, s így a dolgozat szerzője azt hihette, hogy értekezése megfelel az elvárásoknak.”

Tehát a Bizottság két hónapi kemény és megfeszített munka és 1157 oldalnyi anyag összeállítását követően sem mert arra az álláspontra jutni, amit szakmai reputációja, a tudomány szokásrendje, az ilyesfajta tettekről alkotott általános közvélekedés és a jogszabályok és egyéb jogi norma erejével bíró rendelkezések számára előírnak.

Számomra ez a gyávaság, ez szakmai és jogi előírások semmibevétele, ez a szétkenés, ez a terjengős semmitmondás az egyik nagyon félelmetes bizonyítéka annak, hogy milyen mértékben terjedt szét a társadalom testében a Fidesz hatalom.

Az a tény, hogy a Vizsgáló Bizottság Schmitt Pál “doktori” disszertációjával kapcsolatosan nem mert egy tisztességes, egyenes, határozott állásfoglalást közzétenni, hanem tulajdonképpen minden rá vonatkozó szabállyal ellentétben elkente az egész ügyet mutatja, mint egy lakmusz papír, hogy már mekkora a baj ebben a társadalomban.

Egy elvileg független, csak a rá vonatkozó szabályoknak engedelmeskedni köteles vizsgáló bizottság nem merte kimondani azt, hogy a magyar államelnök tolvaj és hazug.

Egy elvileg minden hatalomtól független, csak a saját szabályainak engedelmeskedni köteles bizottság írásba adta, hogy vannak e hazában kivételezettek. E bizottság minden egyes tagja a törvény és a tudomány teljes szigorával sújtana le minden hallgatóra, ha az egy olyan  dolgozatot tenne elé, amilyen az államelnök dolgozata. De az államelnök más – mondta ki ezzel a jelentéssel a Bizottság. Amit az egyszerű diáknak – tágasabban, amit az egyszerű, mezei állampolgárnak – nem szabad, azt az államelnök és mindenfajta más elnök is e honban megteheti. Mindenki mást a törvény és a szakma megvetése sújtana, de vannak e hazában privilegizáltak, akikre ezek a szabályok nem vonatkoznak.

És ezt most mi mindannyian, minden magyar állampolgár írásba kapta. Ha tetszik a pofánkba vágták.

Tehát ebben az egészben nem az a legnagyobb baj, hogy ez az úgynevezett vizsgáló bizottság ezzel a jelentéssel betaknyolta a teljes magyar tudományos életet, az egyetemek európai mércével alig mérhető reputációját és a diplomásokat, a tudósoktól az egyszerű szakértelmiségiig, akik mindannyian, vagy majdnem mindannyian egy-egy címért, fokozatért keményen megdolgoztak, sok éjszakát és nappalt szentelve az életükből annak, hogy például doktornak mondhassák magukat. Csak a magam példájával élve. Számát nem tudom, hogy hányszor kellett sok-sok hónapon át a konzulensemmel leülnöm órákat tárgyalni a dolgozatom éppen elkészült részletéről. Nem egyszer, de nem is kétszer adta vissza azzal, hogy ezen még gondolkozzak, ehhez még olvassam el ezt vagy azt, ezt még írjam át, mert úgy, ahogy van nem jó, elfogadhatatlan stb. Visszaemlékszem, hogy milyen kemény küzdelemben kellett megvédenem két opponenssel és egy egész bíráló bizottsággal szemben élőszóban – vita keretében – a dolgozatomat. Mindez most Schmitt úr esetének a fényében teljesen felesleges erőfeszítésnek tűnik. És gondolom nem csak nekem. A Bizottság ezzel a jelentéssel minden diplomás, minden, a tudománnyal valamely szinten foglalkozó értelmiségi és szakember erőfeszítéseit, a szakmájukért, tudományukért, a tudásért magáért hozott áldozataikat leértékelték. Elképzelni sem tudom, hogy hogyan volt ehhez egyáltalán bátorságuk, hogy lehetséges az, hogy jobban féltek a politikai hatalomtól, mint a saját szakmájuk ítéletétől és esetleges megvetésétől.

A tényleges baj azonban ott van, hogy az eset rámutat arra, hogy már az egyetemi világban, a kutatóhelyeken is sikerült szolgáló értelmiségivé tenni az ott dolgozókat, akárcsak a régi szép Kádár rendszerben.

A Fidesz hatalom – mint a régi szép időkben, az egypártrendszerben – leszivárgott a társadalom minden rétegébe, és sikerült mindent a monopolizált politikai hatalom igájába hajtania.

Tudomásul kell vennie mindenkinek, aki a politikai hatalom jogi önkénye folytán elmozdítottak helyébe lép boldog mosollyal, hogy azzal, hogy elfogadja egy önkényesen elmozdított tisztségét, hivatalát stb. azonnal a hatalom szolgájává válik, bármit is gondoljon ő úgy egyébként magáról.

A hatalmi önkényben nincs érdem, nincs személyes rátermettség, csak az uralom szakszerűsége.

Egy pillanatig se higgye például az új kúriai elnök, hogy egy jogilag nem korrekt módon tisztségéből elmozdított főbíró helyére azért ő került, mert őt tartották az összes bíró közül a legkiválóbbnak. Ő maga személy szerint hiheti ezt, akár őszintén is, de szíve mélyén tudnia kell, hogy ez nem így van. A választás azért rá esett, mert róla gondolta a hatalom, hogy leginkább kézre esik majd. És azt is tudnia kell, hogy, ha vállalta a tisztséget, akkor ezzel biztosította a hatalmat arról, hogy jól gondolkodik felőle. És azt is tudnia kell, hogy, ha még sem így lenne, ha nem teljesíti majd be a kimondott vagy ki nem mondott elvárásokat és  a hatalom csalódik benne, ugyanúgy, azaz éppoly könnyedén fogja elmozdítani a most boldogan elfoglalt tisztségéből, mint elődjét. Tehát aki a politikai hatalom kegyéből kerül, került magas állami vagy egyéb más vezető tisztségbe, azok mindegyikének tudnia kell, hogy a tisztség elfogadásával a politika kegyenceivé lettek, ha akarták ezt, ha nem.

És a sort természetesen folytathatnám, de már csak egy példát említek.

Érezze bár magát a legobjektívebb, legfelkészültebb, legambíciózusabb, legtehetségesebb jogásznak magát bárki, ha többszázad magával politikai akció keretében kerül mostanában bírói tisztségébe önkénnyel elmozdított bírák helyébe, bármit tesz, sosem mossa le magáról, hogy ítéleteit mások írják, hozzák meg helyette. Lehet ezen megsértődve, érezheti ezt igazságtalannak – biztos az is – de a bélyeg rajta marad. Politikai kinevezett. És ezzel ő maga is hozzájárul ahhoz a károkozáshoz, amit a politika ezzel az intézkedéssel művel. Ahhoz, hogy az állampolgároknak az igazságszolgáltatásba, a bírói függetlenségbe vetett hite egyszer s mindenkorra elszálljon. És ezzel az ő egyéni sorsában, az ő (köz)megítélését illetően  már teljesen mindegy is lesz, hogy az ítéletei valóban kiválóak-e vagy sem.

Természetesen a fent írtak  nem vonatkoznak azokra – a sort itt is sorolhatnám a végtelenségig – akik egy adott  tisztségbe, funkcióba  már eleve kegyencként vagy lakájként vagy politikai komisszárként kerültek.

Ez az eset szépen rávilágít arra, hogy kész van már a konstrukció, az az építmény, amit egypártrendszernek, rejtett diktatúrának neveznek és amit apologetaként működő politológusokon, újságírókon, az objektivitás álcáját magukra öltő elemzőkön kívül mindenki lát már e hazában is, meg azon kívül is. Sajnos a határon kívül többen, mint idehaza.

Ennek az építménynek már majdnem minden eleme a helyén van. Felszámolták minden intézmény függetlenségét és a Fidesz pártközpont, azon belül is az egypárt elnökének irányítása alá vonták.  De ennél tovább is mentek, ami már tényleg csak a virtigli diktatúrákra jellemző. Miután mindent az állam közvetlen felügyelete vagy irányítása alá vontak, mind az intézményeket, mind az ott dolgozókat egzisztenciálisan függővé tették. Ez az egzisztenciális félelem, illetőleg ennek ellenkezője, a hatalom által felkínált karrier utak a legjobb irányítási módszerek, a legjobb politikai akarat átvivő transzmitterek.

Elég csak meglebegtetni, hogy egy-egy intézménytől akár el is lehet vonni pénzeket, akár össze is lehet vonni más intézményekkel, akár meg is lehet szüntetni, akár ezt vagy azt a funkciót, beosztást, munkakört fel is lehet számolni, stb. és a többi már megteszi a dolgát.

A látszólag független döntéshozó mindig a hatalom érdekei mentén hozza majd meg a döntéseit.

Tehát már számtalan fokozat létezik és virulensen működik  is a hatalom elvárásai közvetítésére a különböző társadalmi alrendszerek felé.

A Vizsgáló Bizottság is inkább szembeköpte magát, az értelmiségi közösséget és az egész társadalmat, mintsem szembe ment volna a hatalom talán ki sem mondott elvárásaival.

A hatalom azt üzente ennek a Bizottságnak, hogy Schmitt Pált ő választotta ki és jó okkal tette. Semmiképpen nem szeretné, ha a vele kapcsolatos döntés szabadságát holmi Vizsgáló Bizottság elvenné vagy akár csak korlátozná.  Hogy ő mit tesz Schmitt Pállal, az az ő diszkrecionális joga, és senkinek sincs arra felhatalmazása, hogy ezt a jogot bármiféle döntéssel csorbítsa. És a Bizottság értette az elvárást, értette – régi, de talán felújítható kifejezéssel  – az irányvonalat,  és annak mentén cselekedett.

És ezért hallgat a magyar egyetemi élet minden vezető személyisége, ezért hallgat a Magyar Tudományos Akadémia, ezért hallgatnak az ország jeles (vagy nem is annyira jeles?) tudósai, a teljes magyar média – néhány még fel nem számolt kivételtől eltekintve.

Ez az eset jól mutatja, hogy a Fidesz hatalom mindent megrohaszt ebben az országban, és ezt lesz majd a legnehezebb helyrehozni. Évtizedek sem lesznek elegendőek a szolgalelkűséget kiiktatni a magyarokból legyenek azok egyetemi professzorok vagy utcaseprők. Hihetetlen káros rákos burjánzás a társadalom testén a Fidesz és a körülötte lévő kliensek köre. És minél tovább lesznek hatalmon, annál betegebb lesz ez a társadalom, annál keservesebb és hosszabb lesz a gyógyulás!

Kategória: Politika | Címke: , , , , , , | 3 hozzászólás

Az országgyűlési törvényről

Szerző: Dr. Varga Béla - 2012. március 27. kedd

Vannak a jelenlegi országgyűlésnek nagy kodifikátorai, akik olyan teljesítménnyel rendelkeznek, amellyel az egyetemes jogtörténetben egyetlen elődjük sem dicsekedhet. Jó az, ha a nagy változások megteremtik a maguk változtatóit. Ennek lehetünk szemtanúi az elmúlt 23 hónap törvényhozási folyamatában itt e kis hazában.  Olyan jogalkotó zseniket, olyan hihetetlen teherbírású kodifikátor nagyságokat termelt ki magából a Fidesz frakciója, mint Rogán Antal, Lázár János, a még nagyon ifjú ámde nagyon sok tehetséget és elvszerűséget mutató Gulyás Gergely vagy az alkotmányozásban is oly otthonosan mozgó Szájer József, aki egy iPad-on alkotta meg – fejből!!! – az új magyar alaptörvényt. Más – ilyen szempontból TÖRPE –  országokban jogtudósok százai évekig, szót szóra mérlegelve bíbelődnek el egy ilyen szöveggel, majd át- és átbeszélik még különböző vitákban a társadalomban, majd esetleg hónapokig a törvényhozásban, és végül még a nép véleményét is kikérik, de nem úgy a magyarok. Itt nincs szükség erre. Egyszerűen csak odaadják a legjobbnak, aki ezernyi teendői közepette, a vasúton szabadidejét feláldozva összedob egy szöveget, ami kiállja a „legkritikusabb” hangot is abban a pár órás vitában, ami alatt a Fidesz kétharmad egyhangúan úgy nem döntött, hogy ez kell a magyar népnek, és, ha valakik, hát akkor ők tudják azt, hogy mi kell a magyarnak.

Nálunk ennyi csak egy alaptörvény és legott utat is mutatunk a tutyimutyi és talán éppen emiatt hanyatló Nyugatnak. Persze, hogy leplezzék a csalódottságukat ezer mondvacsinált helyen belekötöttek, de mi mind nagyon jól tudjuk, hogy ez pusztán csak az irigységből fakadó akadékoskodás, végül belátják majd, hogy nekünk magyaroknak van igazunk és egymást túllicitálva kezdenek majd másolni minket.

Na! Annak érdekében, hogy egy ilyen nagy országátépítő vállalkozás, mint amilyen Orbán Viktoré és elvbarátaié – amire nem mellesleg előzetesen semmilyen választáson, senkitől semmiféle felhatalmazást nem kértek, ergo nem is kaphattak – ilyen fényes sikerrel járhasson, kellett az előbb néven nevezettek hatalmas áldozatvállalása és hihetetlen munkabírása, a kétségkívül meglévő jogi zsenialitásuk, szilárd elvi megfontolásaik és megingathatatlan erkölcsi szilárdságuk mellett. Nincs a világtörténelemben egy ország sem, ahol a legnagyobb jogtudósok egyúttal az abszolút parlamenti többség birtokosai is, ezzel lényegesen lerövidítve az utat az országépítő elképzelések megvalósulása előtt. Hiába! Mindig mondtam, hogy szerencsés nép ez a magyar, mert ilyen sok hazafias érzelmű, a népért elkötelezett zseni  ül a parlamentben.  Ilyen sehol a világon nincs. Én mondom, meg is nézhetik előbb-utóbb majd magukat!

És akkor most a Lázár-Gulyás tandem teljesen elvi alapon előállt egy újabb átfogó törvényjavaslattal, az eddig toldozgatott, foltozgatott, ugyanakkor „száz sebből vérző” Házszabály felváltására. Ez a T-6391 számú törvényjavaslat az Országgyűlésről.

Hiánypótló mű, és illeszkedik azon sarkalatos törvények sorába, amikkel – valamely rejtélyes kodifikációs oknál fogva – ki kell egészülnie a tavaly húsvétkor törvényerőre emelt alaptörvénynek. Csak az eddig meghozott és széles e világon nagy tetszést aratott sarkalatos törvények összességükben jóval meghaladják az alaptörvény terjedelmét. És még hol a vége? És csak halkan jegyzem meg: akkor minek kellett új alaptörvény, ha abban csak további  törvényekkel kifejthető rendelkezések találhatók csupán?

Hungarikum!

Milyen nagy kár, hogy az abszurditások terén alkotunk csak maradandót, bár másként megközelítve viszont azt is mondhatnánk, hogy legalább itt, ha másutt nem is tudunk figyelemreméltó, hosszútávú, példaadó, netalán tán esetleg még pénzt is hozó dolgot létrehozni.

Na, de most nem ez a tárgyunk, hanem ez az újabb kis műremek, az új magyar nemzeti együttműködési demokrácia kiteljesítésének újabb törvényi állomása. Javaslom ezt a megjelölést, mert nagy népünk még nagyobb vezetője mindig hangsúlyozza, hogy mi teljesítjük ki a demokráciát, amit majd a Nyugat el fog tőlünk tanulni. Nos, ha ők egyszerűen csak demokráciának hívják azt, amijük van, és a miénk más – nem vitásan jobb!!! – mint az övék, akkor muszáj megkülönböztető nevet adnunk neki, mert még a végén összekeverjük a kétféle demokráciát.  (A Kádár rendszerben is jelzőzni kellett a demokrácia szót; szocialista demokrácia, demokratikus centralizmus, akkor is nyilván az összekeverhetőség elkerülése érdekében!)

Természetesen ebben a dolgozatban nem vállalkozhatok arra, hogy ennek a jogi gyöngyszemnek az összes értékes részletét – pedig jó néhány van neki! – kielemezzem, ezért csak két – általam fontosnak tartott – momentumra hívom fel a tisztelt olvasó figyelmét.

Az egyik ilyen atavisztikus ékköve a törvények az országgyűlés régi/új szervezetéről szóló részek, ide értve a háznagy intézményét, a házelnök kiterjedt rendészeti jogait és az ezekhez a rendészeti jogosítványokhoz rendelt végrehajtó fegyveres testületet, az Országgyűlési Őrséget, a másik a frakcióalakításnak a Demokratikus Koalícióra kitalált új szabályai.

Nézzük kicsit részletesebben ezeket az új magyar nemzeti együttműködési demokrácia kiteljesítéséhez hozzájáruló vadonatúj jogintézményeket.

A régi jó Horthy rendszerből ismét idehozott háznagy – néhány kivételtől eltekintve helyettese a házelnöknek. Közvetlenül a házelnök irányítása alatt tevékenykedik és utasítást kizárólag a házelnök adhat neki. Jogállása nem azonos az elnökhelyettesek, sem az Országgyűlés Hivatala vezetőjének a jogállásával. A háznagy lehet a képviselők egyike, de lehet a házelnök kívülről hozott jelöltje is. Ezesetben csak annak a feltételnek kell eleget tennie, hogy olyas valaki legyen, aki „… megfelel a közszolgálati jogviszony létesítésére vonatkozó feltételeknek.” Valójában fogalmam sincs, hogy mi szükség van erre a tisztségre, pedig sokszor végigolvastam a háznagyra vonatkozó rendelkezéseket. Csak egyetlen gyanúm van, miután kiterjedt helyettesítési jogkörrel rendelkezik, ő lesz a házelnök bizalmasa, aki mintegy a házelnök kinyújtott kezeként végzi a tevékenységét, úgy hogy  eközben – a házelnök tetszése szerint „külsős” is lehet – semmi köze az országgyűléshez. Anélkül gyakorolhat közjogi hatalmat a választott képviselők felett, hogy őt magát senki véleményét nem kérve maga a házelnök választhatja ki. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy megválasztása az országgyűlés hatásköre, bár megválasztásához elegendő az egyszerű többség is.

Na, de lépjünk túl a háznagy nagyszabású intézményén és nézzük meg, hogy milyen rendészeti hatalom illeti meg a ház elnökét, természetesen kizárólag az elvi szigor jegyében, elkötelezetten az új magyar nemzeti együttműködési demokrácia mind teljesebb érvényesülése érdekében a legfőbb népképviseleti szerv tekintélyének a megőrzésére és a törvényhozás zavartalan működésének a biztosítására.

Ezekhez az újításokhoz tartozik a házelnök  kiterjedt rendészeti jogköre is, talán írnom sem kellene, szigorúan az Országgyűlés zavartalan működésének, illetve az Országgyűlés méltóságának a biztosítása érdekében. Ezek egy része eddig is rendelkezésére állt a házelnöknek, ezeket ezért nem is ismertetem. Kizárólag az előremutató, a világ demokratikus országainak példaadó újításokra térek ki.

Ezek nagyon röviden az alábbiak:

-        az Országgyűlési Őrséggel kivezettetheti az ülésteremből az Országgyűlés által az ülésről kizárt vagy a képviselői jogainak gyakorlásából felfüggesztett képviselőt, ha a képviselő a házelnök felszólítása ellenére sem hagyja el a termet,

-        az ülésről kizárt vagy a képviselői jogainak gyakorlásából felfüggesztett képviselő a kizárás vagy a felfüggesztés idején nem léphet be az ülésterembe, amelynek végrehajtásáról az Országgyűlési Őrség gondoskodik,

-        meghatározza az országgyűlés  épületébe történő belépés, ott tartózkodás rendjét,

-        meghatározza az Országgyűlési Őrség feladatkörével összefüggő tevékenysége részletes szabályait,

-        azoktól, akik az Országházban vagy a képviselői irodaházban nem tartják be a belépés és benntartózkodás szabályait az Országgyűlési Őrség közreműködésével belépésüket megtagadhatja, illetve onnan kivezettetheti. A házelnök döntése alapján az ilyen személy az Országházba, az Országgyűlési Irodaházba, valamint az Országgyűlés hivatali szervezetének elhelyezésére szolgáló épületek területére történő belépését legfeljebb két hétig meg lehet tagadni.

Az országgyűlés ülései zavartalan lefolytatásának biztosítása a házelnök feladata, ennek érdekében a házelnök, illetve – a házelnök javaslatára, a mentelmi, összeférhetetlenségi, fegyelmi és mandátumvizsgálati ügyekkel foglalkozó állandó bizottság állásfoglalásának kikérésével az alábbi jogokat gyakorolhatja (itt is csak a korszakos újdonságokat emelem ki):

-        Azt a felszólalót, aki felszólalása során nyilvánvalóan indokolatlanul eltér a tárgytól, vagy ugyanabban a vitában feleslegesen saját vagy más beszédét ismétli, a házelnök felszólítja, hogy térjen a tárgyra, egyidejűleg figyelmezteti az eredménytelen felszólítás következményeire.

Ennél a jogosítványnál érdekes lesz majd megfigyelni, amint a házelnök úr visszaidézi elméjében, hogy hol tért el a tárgytól a felszólaló vagy hol, milyen módon és hányszor ismételte önmagát vagy mások felszólalását. Kemény agymunka lesz ez Kövér házelnök úrnak, különös tekintettel arra a tényre, hogy ő sem fiatalodik. Erre tekintettel is egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy minden esetben meg tud majd birkózni vele. De kérdem: minek is? Miért is nem ismételheti önmagát vagy másokat a képviselő? Mi is ennek az indoka a nyilvánvaló képviselői szólásszabadság önkényes korlátozásán túl?

-        A házelnök megvonhatja a szót attól a képviselőtől, aki felszólalása során a második felszólítás ellenére is folytatja az előző pontban írt  magatartást. E szabály az előző folytatása. A szó megvonás jelenleg is érvényes eszköze a házelnöknek. A világraszóló és nagy valószínűséggel hamarosan az eddig a demokrácia dolgában csak botladozó Nyugat által is követett újdonság a felszólaló felszólalásának a házelnök általi egyoldalú tartalmi megítélése és ennek alapján a szankció alkalmazása, a szájának az államhatalom teljes súlya felhasználásával történő betapasztása.

-        Ha a képviselő felszólalása során kirívóan sértő kifejezést használ, vagy az általa használt sértő kifejezés súlyos rendzavaráshoz vezet, a házelnök javasolhatja az Országgyűlésnek a képviselő kizárását az ülésnap hátralévő részéből. A javaslatról az Országgyűlés vita nélkül határoz.

A kirívóan sértő kifejezés meghatározása, vagy körülírása azonban sajnálatos módon hiányzik. Bár talán nem véletlen. Miért kellene megkötni a kezét egy olyan nagyszerű embernek és kiváló jellemnek, mint Kövér László, vagy a mindenkori – és a lassan kialakuló, a rengeteg és minden társadalmi területre kiterjedő jogszabály által kirajzolódó konstrukció alapján örökös Fidesz hatalom következtében őt követő és még nála is kiválóbb Fidesz házelnökökét? Felesleges. Ítélőképességük és csalhatatlanságuk oly nyilvánvaló, hogy erre talán nem is hoznak majd sarkalatos törvényt. Nem úgy, mint a pápai csalhatatlanságról az I. Vatikáni Zsinaton. De hát az a pápa és nem Kövér László, na, nem igaz? A pápai csalhatatlanságról kellett kánonjogi szabályt alkotni, mert az anélkül nem volt egyáltalán egyértelmű. Kövér úr csalhatatlansága azonban mindenki számára nyilvánvaló! Fölösleges azt még jogi normákban tovább definiálni.

Tehát a Házelnök úr belátásán, hangulatán egészségi és  mentális állapotán stb. múlik majd, hogy mit mikor tart kirívóan sértőnek. A parlament vita nélküli határozata egy parlamenti kétharmad esetén pedig több, mint nevetséges, különösen a büntetés nagyságára tekintettel. Legalább a védekezés jogát megadhatnák a büntetés kiszabása előtt a „renitens” képviselőnek, mielőtt – ha kell – erőszakkal eltávolítják az ülésteremből.

Az ülésnapról kizárt képviselő köteles elhagyni az üléstermet, ahová az ülés berekesztéséig nem is térhet vissza. A kizárás nem vonatkozik a szavazásban való részvételre. Csak megjegyzem: nem értem, hogy Lázár és Gulyás urak miért nem merték ezt is meglépni. Így a szavazást is le lehetett volna egyszerűsíteni. És mint tudjuk, minden ami egyszerűbb egyszersmind hatékonyabb is. Legalábbis a bolsevik, vagy autark rendszer híveinek véleménye szerint. Az ülésnapról kizárt képviselőnek a kizárás idejére tiszteletdíj azonban nem jár. Aki nem dolgozik, ne is egyék!

-        És most jöjjön egy igazán nagyon szép új szabály: Az elnök felszólítás és figyelmeztetés nélkül megvonhatja a szót attól a felszólalótól, aki az elnök döntését, ülésvezetését — ügyrendi javaslat kivételével — kifogásolja. Ez az elnöki sérthetetlenség szabálya. A sérthetetlenség intézménye a feudalizmus intézménye volt, aminek a modern liberális demokráciákban már nem sok nyomát találni, de mint szintén csalhatatlan miniszterelnökünktől és vezérünktől tudhatjuk, ezek a társadalmak hanyatlanak, talán épp az ilyen szabályok hiánya miatt.

Az a felszólaló, akitől az elnök felszólítás és figyelmeztetés nélkül vonta meg a szót, kérheti a házszabályi rendelkezések értelmezéséért felelős bizottság eseti jellegű állásfoglalását. Az azonban nincs szabályozva, hogy ha megvonták tőle a szót, hogyan kérheti a felülvizsgálatot. A szövegből nem derül ki, de nagy valószínűleg írásban és csak később. Azt meg csak találgatni tudom, hogy a bizottság Fidesz kétharmados  többsége hogyan dönt majd ezekben az esetekben. Nyilván az igazság, a méltányosság és a szakszerűség jegyében, mert ugyan hogyan is másként?!

Fontos hangsúlyozni, hogy a szó megvonás eddig is létezett például időtúllépés miatt, de a házelnök sérthetetlensége nem szerepelt a megvonási okok között.

-        És most egy újabb mintaadó szabály. Azt a képviselőt, aki magatartásával a házszabályi rendelkezések tanácskozási rendre és szavazásra vonatkozó szabályait megszegi, a házelnök  –  az intézkedés okának, illetve a megsértett házszabályi rendelkezésnek a megjelölésével – rendreutasítja, egyidejűleg figyelmezteti, hogy további rendzavarás esetén az ülésről való kizárását fogja kezdeményezni. Ha a képviselő a rendreutasítás ellenére is folytatja az előbb  meghatározott magatartást, a házelnök javasolhatja az ülésnapról való kizárását vagy vele szemben pénzbírság kiszabását. A kizárásra irányuló javaslatról az Országgyűlés vita nélkül határoz. Ha az Országgyűlés határozatképtelen, a kizárásról a házelnök határoz. A házelnök az Országgyűlés következő ülésén tájékoztatja az Országgyűlést a kizárásról és annak indokáról. Ezt követően az Országgyűlés vita nélkül határoz a házelnök döntésének törvényességéről. Ez a vita nélküliség a legszebb ebben az egészben egy olyan helyzetben, amikor a házelnök kezében, akárcsak a Fidesz pártakarat törvénnyé konvertálása esetén a miniszterelnök kezében kétharmados hatalom van. Innentől fogva – de ez igaz magára az egész  jogalkotásra  is –  a házelnök akarata úgy érvényesül, mintha ezek a szabályok nem is léteznének. Valójában egy valóságos és egy kézben lévő kétharmad esetében ezek csupán puszta formalitások, ál jogi normák.

Itt is ugyanaz a szabály, mint más kizárásos esetekben. A  képviselő az egész napra ki van zárva, az üléstermet köteles elhagyni és csak szavazni jöhet vissza. A Ház döntése a kizárásról kétharmados, azaz ha ellenzéki képviselő lesz kivezettetve, akkor nyilván helybenhagyó lesz, ha ellenzékhez tartozó alelnök gyakorolja kormánypárti képviselővel szemben, nyilván az intézkedés  jogszerűtlenségét kimondó lesz a határozat.

-        És most jön a kedvencem az újdonságok közül: Ha a képviselő az Országgyűlés ülésén fizikai erőszakot alkalmazott, illetve közvetlen fizikai erőszakkal fenyegetett vagy arra hívott fel, a házelnök javasolhatja a képviselő jogai gyakorlásának felfüggesztését vagy vele szemben pénzbírság kiszabását. Az, hogy ez tulajdonképpen mit is jelent, nincs közelebbről meghatározva. Kénytelen vagyok tehát analógiát alkalmazni és itt is az ülésnapról való eltávolítást érteni az intézkedés alatt. A szabály azonban folytatódik – és egyúttal meg is erősíti az adott ülésnapról kivezetésre való következtetést – a következőképpen: A fentiekben kifogásolt képviselői magatartás ugyanazon ülésszakon  belül való folytatása esetén– egy ülésszak kb. 5 hónap – (a folytatás szó definitív meghatározása elmarad, de sebaj, majd a  Házelnök úr által folyatott  gyakorlat megadja a tartalmát)  az Országgyűlés a jelen lévő képviselők kétharmadának szavazatával a képviselő jogainak gyakorlását

a) a második alkalommal hat ülésnapra,

b) a harmadik és minden további alkalommal kilenc ülésnapra függesztheti fel.

A képviselői jogok felfüggesztésének időtartama alatt a képviselő nem vehet részt az Országgyűlés ülésein és az országgyűlési bizottságok munkájában.

És természetesen ezekben az esetekben is érvényes a nem dolgozó képviselő tiszteletdíjának a megvonása. Az ülésről kizárt, illetve a képviselői jogok gyakorlásából felfüggesztett képviselőnek a kizárás ,illetve a felfüggesztés idejére tiszteletdíj nem jár.

 Van még néhány apróság , de azok a fentiekhez képest már szót sem érdemelnek.

Térjünk inkább rá Kövér házelnök úr személyes és ami példa nélküli – fegyveres!!! – őrségére és annak feladataira.

Az Országgyűlési Őrség feladata az Országgyűlés védelme, függetlenségének és külső befolyástól mentes működésének biztosítása, az e törvényben meghatározott személyvédelmi, létesítménybiztosítási feladatok biztosítása, valamint az elsődleges tűzoltási és tűzbiztonsági feladatok ellátása. Ellátja továbbá a házelnök személyi védelmét, – az nincs meghatározva, hogy a házban vagy a házon kívül is – az Országház, az Országgyűlési Irodaház, valamint az Országgyűlés hivatali szervezetek elhelyezésére szolgáló épületek, valamint az abban tartózkodók biztonsága érdekében létesítménybiztosítási feladatokat lát el, biztosítja az Országház, az Országgyűlési Irodaház, valamint az Országgyűlés hivatali szervezete elhelyezésére szolgáló épületek területére történő belépés és az ott tartózkodás rendjére vonatkozó szabályok betartását, az Országházban, az Országgyűlési Irodaházban, valamint az Országgyűlés hivatali szervezete elhelyezésére szolgáló épületekben gondoskodik a jogszabályokban meghatározott tűzbiztonsági követelmények megtartásáról, valamint a tevékenységi körükkel kapcsolatos veszélyhelyzetek megelőzésének és elhárításának a feltételeiről, ellátja a tárgyalási rend fenntartásával kapcsolatos, e törvényben meghatározott feladatokat, protokolláris díszelgési feladatokat lát el.

Az Őrség a működése során rendőri jogosítványokkal rendelkezik, melyek között ott találjuk azt a szabályt is, hogy  az országgyűlési őr kényszerítő eszközként testi kényszert, bilincset, vegyi eszközt, elektromos sokkoló eszközt, rendőrbotot, útzárat, megállásra kényszerítést, lőfegyvert a Rendőrségről szóló törvényben meghatározottak szerint alkalmazhat. Tehát az országgyűlési őr tarthat magánál lőfegyvert a rendőrre vonatkozó szabályok szerint, az a felszerelése részét képezi. De mindezek ellenére az országgyűlési őr a tárgyalási rend fenntartásával kapcsolatos feladatok ellátása során azonban kényszerítő eszközként kizárólag testi kényszert alkalmazhat. Azaz – milyen belátó és méltányos szabályozás  ez, Lázár és Gulyás urak kulturáltságát is jól megmutatja  – a renitens képviselőt le azért nem lőheti, csak sokkolhatja, gumibotozhatja, könnygázzal lefújhatja, megbilincselheti. Szép és méltányos szabályok.

A következő szabály az igazán zavarba ejtő, ha az eddigiek nem voltak azok. Ez így szól: Az országgyűlési őr az e törvényben szabályozott intézkedéseken túl a Rendőrségről szóló törvényben meghatározottak szerint fokozott ellenőrzést hajthat végre, ruházatot, csomagot és járművet átvizsgálhat, felvilágosítás kérhet, biztonsági intézkedést foganatosíthat, magánlakásban??? és közterületnek nem minősülő egyéb helyen intézkedhet, kép- és hangfelvételt készíthet, helyszínt biztosíthat, valamint személy- és létesítménybiztosítási intézkedést alkalmazhat.

És most jön a legfontosabb és egyúttal a legelképesztőbb szabály: A házelnök az Országgyűlés Őrség parancsnokán keresztül az Országgyűlési Őrségnek egyedi utasítást adhat feladat elvégzésére vagy mulasztás pótlására.

Az országgyűlési őr köteles a szolgálati beosztásában meghatározott feladatait a törvényes előírásoknak megfelelően teljesíteni, a házelnök vagy a helyettesítésére jogosult alelnök, valamint az elöljárója utasításainak – az e törvényben foglaltak figyelembevételével –  engedelmeskedni, e törvényben meghatározott feladatait, ha kell, élete kockáztatásával is ellátni.

Az imént ismertetett szabályokat a későbbiekben  a törvény–tervezet részletesen taglalja, de ezek a szabályok a fent írtakhoz érdemben már nem tesznek  hozzá semmi jelentős szabályt, ezért ezek ismertetésétől terjedelmi okok miatt eltekintek.

Nem vagyok összehasonlító alkotmányjogász, de nem tudok olyan EU tagállamról, ahol hasonló vasszigorral és fegyveres testület igénybevételével kezelnék a választópolgárok által megválasztott képviselőket és azok tevékenységét.  De nem csodálkozom. A diktatúrák egyik fő jellegzetessége a  jogi normák és a közélet brutalizálódása. A büntetőjogtól a szabálysértési jogon át az egyes eljárási jogok feleket büntető – és mindig csak a feleket és/vagy a jogi képviselőiket – vagy azoktól jogokat megvonó  intézkedésein át a jelen törvény képviselőket vegzáló, munkájukat teljesen önkényesen akadályozó, nehezítő vagy egyenesen ellehetetlenítő szabályokig.

A fenti szabályokhoz képest csak hab a tortán a frakcióalakítás szabályainak visszamenőleges hatályú megváltoztatása, amelynek egyik célja a Fidesz– KDNP frakció szakadásának, a másik – nem kevésbé fontos – célja pedig a Demokratikus Koalíció frakció alakításának a megakadályozása.

Ezt a kérdést Lázár és Gulyás urak a következő, nagyon egyszerű szabállyal vélték megoldhatónak:

Képviselőcsoport alakítására a képviselők előző általános választásán országos pártlistát állító és mandátumot szerző, ugyanazon párthoz, vagy annak jogutódjához tartozó képviselők jogosultak. A képviselők előző általános választásán közös országos listát állító és mandátumot szerző pártokhoz, illetve azok jogutódjához tartozó képviselők közös vagy önálló képviselőcsoport alakítására jogosultak .Az ugyanazon párthoz tartozó képviselők csak egy képviselőcsoportot alakíthatnak.

Két apró körülmény egyáltalán nem zavarja a Lázár–Gulyás kodifikátor tandemet. Egyrészt a fent írt szabályok visszaható hatályúak, mert ugyebár a jelenlegi országgyűlés összetételét és frakcióinak a számát az eddig hatályban volt választási eljárási törvény és a Házszabály tartalmazta. Ezen szabályok szerint – és ezt támasztja alá  a Alkotmányügyi Bizottság 2011. október 22–i, a Demokratikus Koalíció frakcióalakításával kapcsolatosan meghozott határozata is –  a Demokratikus Koalíció frakciót alakíthat 2012. április 16–án. Természetesen a visszaható hatály azért sem kell zavarja ezeket az urakat, mert egyrészről fogalmuk sincs a jogállamiság mibenlétéről, másrészt, mert nem ez az első és nem is ez az egyetlen visszaható hatályú szabály, amit az elmúlt 23 hónapban hoztak. A legújabb,  az új magyar nemzeti együttműködési demokráciát építő Magyarországon ez lesz az általános  jogelv, nem az az elavult tilalom, ami 250 év jogfejlődésének az eredménye. De igaza van Lázár és Gulyás uraknak. Ami régi, még nem biztos, hogy jó is. Hát ezért dobták ki a szemétbe ezt a másutt azért elég jól bevált jogelvet.

De van itt egy másik probléma is. Ez pedig a szelektív alkalmazás problémája, ami a jogalkotásban nóvum. Nyugodtan nevezhetjük ezt is hungarikumnak. Az új szabály szerint ugyanis a virtuális KDNP–nek sem lehet frakciója. Azonban van és – amennyire én tudom – nem is szándékoznak az új szabályt követően megszüntetni. És ha ez így van, akkor ez a szabály jelenleg kizárólag a három hét múlva megalakuló DK frakció megakadályozását szolgálja.

Erre a felvetésre  Lázár és Gulyás urak azt szokták nyilatkozni, hogy ez nem így van, a KDNP frakcióra  azért nem vonatkozik az új szabály, mert választási szövetségben induló pártoknak együttesen 10%-ot  kell elérniük az országgyűlésbe kerüléshez a Fidesz–KDNP választási szövetségnek pedig nem 10%-a, hanem 52,7%-a volt együttesen. Tehát nincs itt semmi gond.

Innen jelentem, hogy van. Nevezetesen az, hogy Lázár és Gulyás urak hazudnak. A KDNP nem indított a választásokon önálló jelöltet, nem volt egyetlen területi listája sem és  országos listája sem. Egyetlen fajta lista volt csak és az a Fidesz listája volt. Mindenki a Fidesz jelöltje volt és a Fidesz listájára lehetett csak szavazni. A KDNP neve ugyan fel volt tüntetve a listákon vagy az egyéni jelölteknél, de senkinél nem volt megjelölve, hogy ő most a Fidesz vagy a KDNP jelöltje, ahogy a listákból sem tűnt az ki, hogy melyik párt listájáról van szó. Persze, mert csak egy fajta lista volt, a Fidesz listája. Tehát, az, hogy ki Fidesz képviselő és ki KDNP–s, az csak a választások után dőlt el a két párt vezetőségének – bár inkább Orbán Viktor – döntésének megfelelően. Így döbbent rá  a választásokat követően nem egy fideszes, hogy ő tulajdonképpen KDNP-s  és nem Fideszes képviselő.

Egyszóval szó sem volt szabályos szövetségről, hanem csak utólagos – a házszabály adta lehetőségekkel élve – frakcióalakításokról. Ez oly annyira így van, hogy egy darab ideig az is vita tárgyát képezte, hogy alakuljon–e egyáltalán két frakció avagy csak egy. Végül a megszólalási is financiális lehetőségek megduplázódása a két frakció létrehozását támogatták.

A DK frakcióalakításával kapcsolatos alkotmányügyi bizottsági határozathozatalban 2011. októberében a szocialisták nem vettek részt, megfogalmazásuk szerint nem szerettek volna ebben a  színjátékban részt venni. Az LMP képviselői pedig egyenesen meg sem jelentek a szavazáskor. Így a Fidesz, a KDNP és a Jobbik voksolt egyhangúan nemmel a frakcióalakításra. Ugyanakkor már akkor is felmerült az az akkor még egyébként teljesen megalapozatlan álláspont, amit  az ülésről távozó kormánypárti képviselők nem zárták ki, hogy a Demokratikus Koalíció áprilisban – tehát, amikor  lejár a számukra kötelezően előírt hat hónap – sem alakíthat majd frakciót. Kövér László ugyanis az Echo Televíziónak  azokban a napokban adott interjújában kijelentette, hogy a választói akaratot nem szabad figyelmen kívül hagyni. Magyarázatként hozzá tette, hogy azon párt színeiben lehessen csak a jövőben frakciót alakítani, amelyik megmérettette magát a választásokon. A házelnök akkor  jelezte is, hogy ilyen javaslattal élni is fog.

És láss csodát, ha nem is ő, de Lázár és Gulyás urak fél évvel később, a határidő lejárata előtt pár nappal éltek is ilyen javaslattal.

Tehát ez az új országgyűlési törvény az ellenzék mindenoldalú ellehetetlenítésének a jogszabálya. Egy újabb lépcsőfok a teljhatalom felé. És mi ezt még mindig szó nélkül hagyjuk.

Az EU és szervezetei nem képesek ezt a fogaskerékszerűen felépített jogi szerkezetet, gépezetet megváltoztatni. Néhány dologba bele tudnak kötni, de a lényeget nem fogják tudni megváltoztatni. A lényeg pedig az egypártrendszer valamilyen formában való létezése. Ez Brüsszelből és Washingtonból kiküszöbölhetetlen. Csak egy példa:  a bírák tervezett számú nyugdíjazása le fog zajlani mire Magyarország a Strasbourg-i Bíróság előtt pert veszít. És Orbán és tettestársai ezt pontosan tudják és számolnak is ezzel. Ki lesz cserélve pártkatonára vagy a pártnak a karrier lehetőség miatt hálás bíróra a bírói karból két év alatt 500–600 ember. Ilyen volumenű bírócserére csak 1950–ben került sor ebben az országban. A Nyugati világban pedig példátlan és egyszersmind felfoghatatlan is. Csak azt tudják, hogy egy bírói kar közel 20%-ának egy vagy két lépésben történő  lecserélése durva és megengedhetetlen belenyúlás a bírói függetlenség intézményébe, annak teljes felszámolásával egyenértékű.  És a sor hosszan folytatható, mindenki utánagondolhat, aki erre hajlandó. Tapasztalatom szerint még mindig túlságosan kevesen.

És, ha mi ezt hagyjuk, megérdemeljük.  Akkor nem érdemlünk jobb sorsot, mint azt, hogy  a Fidesz által létrehozott új arisztokrácia szolgálóivá, jobbágyaivá legyünk.

 

 

Kategória: Politika | Címke: , | 1 hozzászólás