Az esettel kapcsolatosan azonnal mindenfajta vélemény megjelent. Voltak, akik a dolgok rendes menetének fogták fel, hogy egy ilyen piacon, mint a légiforgalom már nagyon sok, a Malévnál sokkal nagyobb, tőkeerősebb, a piacból nagyobb szeletet birtokló légitársaság elvérzett már. Nem történt semmi rendkívüli. A piacon új szereplők jelentek meg és azonnal átvették a megszűnt társaságok piacait, üzleteit, útvonalait, utasait. Tehát ez teljesen természetes, a dologhoz semmiképpen nem szabad érzelmileg viszonyulni. A piacgazdaságban vállalatok születnek, működnek majd mennek csődbe, ez a piac körforgása. Most sem történt más, az élet pedig megy tovább. A Malév desztinációinak 30%-t szinte egyik napról a másikra átvette három „fapados” légitársaság (Ryanair, Wizzair, Travel Service) és a nagy légitársaságok is bejelentkeztek már további útvonalakra és uticélokra.
A Budapest Airport szóvivője abban reménykedik, hogy ez a 30% nyárra felmegy 50%-ra, ami másként fogalmazva viszont bizony 50%-os csökkenést jelent az utasforgalomban. Ez 3,6 millió utasra számítva 1,8 millió utas kiesését jelenti a Budapest Airport (Liszt Ferenc nemzetközi repülőtér) üzleti forgalmában.
A másik nézet – amely az előzőekben vázolt nézet ellentétpárja – a Malévet a magyar szuverenitás egy darabjaként látta és ennek elveszítését a szuverenitás és a nemzeti önállóság újabb csorbulásaként éli meg.

Természetesen magánemberként magam is jó érzéssel szálltam fel egy olyan gépre, amely hazám felségjeleit viselte géptestén, és az is  jó  érzés volt, hogy a személyzet értette a magyar szót,  így egy kicsit a fedélzetre lépve úgy érezhette az ember magát, hogy máris hazaérkezett. Nyilván mindenkiben hasonló érzések ébredtek, amikor Malév gépre szálltak. A kérdés már csak az, hogy megér–e évi 20, 30 milliárd forintot az összlakossághoz képest elenyésző számú magyar állampolgár átlagosan évenkénti egy vagy két alkalommal átélt komfortérzete?  A válasz – sajnos – egyértelmű nem.
De az már lehet szempont a Malév értékelése esetében, hogy a cég éves árbevétele 120 milliárd forint volt.  Létszáma hozzávetőlegesen 2800 fő, ebből pilóta 260 fő.
Az is része lehet az értékelésnek, hogy a Malév áruszállító üzletága 2010-ben 565,4 millió forint nyereséget ért el. És az is számít valamit azért, hogy a Malév üzemi eredménye az elmúlt két évben null szaldós volt, azaz nem volt veszteséges! És az is egy figyelemreméltó adat, hogy a légitársaság járatain 2011-ben több mint 3,2 millió fizető utas repült. Csak a 2011-es nyári menetrendi időszakban 32 ország 52 városába, code-share (egy adott légitársaság által üzemeltetett járatot a többi légitársaság is árulhatja saját járataként) partnereivel együtt pedig 37 ország 83 városába közlekedtetett menetrend szerinti járatokat.
Tehát a Malév átlag 3 millió utast szállított évente 23 ezer járatpáron, eközben 2600–2800 munkavállalót foglalkoztatott és 500 hazai vállalkozással állt kapcsolatban.
Viszont az is igaz, hogy a fent említett összegeket be kellett tenni évente a Malévba és az is, hogy – jellemző magyar történet – a cégnek az  elmúlt  20 év alatt  18 vezérigazgatója és menedzsmentje volt. Tehát, amikor a cég az  állam tulajdonában volt, hasonlóan más állami vállalatokhoz, mindig a politikai elit zsákmányszerzésének az áldozata lett. Emlékezhetünk még a Torgyán család valóságos légügyi dinasztiaként definiálására, amikor arról volt szó hogy Torgyán földművelésügyi miniszter csak egy egyszerű érettségivel rendelkező légi utaskísérő menyét kellett bedugni a Malév felügyelő bizottságába. És a sor folytatható lenne, bár az esetek  nem voltak olyan látványosak, mint Hingyi Beatrixé.

Tehát viszonylag nagyon hamar felmerült a cég privatizálása. 1992–ben az Alitalia olasz nemzeti légitársaság tőkeemeléssel 35%-os részesedést szerzett a Malévben. Ám a két cég együttműködése nem hozta meg a várt üzleti sikert, továbbá maga az Alitalia is a csőd szélére került, ezért az Alitalia Malév-részvényeit magyar bankok 1997–ben  visszavásárolták. 1999 és 2007 között a Malév 99,5%-os többségi tulajdonosa az  Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt volt, a maradék 0,5%-ot kisebb befektetők birtokolták. De a kérdés továbbra is nyitott volt. A Malév veszteséges cégként működött, nem kis részben annak köszönhetően, hogy Magyarországon az állami cégek a hatalmon lévő politikai elit húsosfazekainak tekinthetők, azaz egyrészt a hozzá nem értés, másrészt az erőforrások felhasználása, elhasználása  volt a cég életében a jellemző üzletmenet. A sok  rokon, jóbarát, szívességet, jó szolgálatot tevők hadának jól tartása a cég erőforrásainak a rovására; ez csak veszteséghez vezethet, nem is volt ez másként a Malév esetében sem. Különös tekintettel az egyre gyilkosabbá váló nemzetközi légi utasforgalomban. Nem egy légitársaság vérzett el, kevesebb erőforrás pazarlás mellett is ezen az öldöklő piacon, különösen azt követően, hogy az új üzleti szisztémára építő „fapados” társaságok megjelentek. Tehát a Malév privatizációja a fenti okokra tekintettel továbbra is napirenden maradt és végül az ÁPV Rt. 200 millió forintért eladta a Malévet a Borisz Abramovics orosz üzletember irányítása alatt álló  AirBridge–nek. Az állami tulajdonú  Malév vagyonkezelő Kft.  átvállalta a Malévtól a Magyar Fejlesztési Bankkal szemben fennálló 20 milliárd forintos hitelét, ennek fejében állami tulajdonban maradt a Malév  márkanév. Tehát a Malév – viszonylag csekély összegért ugyan –  de kikerült az állami portfólióból és ezzel a veszteségfedezés már nem volt a  költségvetés számára további tehertétel, ugyanakkor a brand, a Malév név továbbra is állami tulajdonban maradt.
2009–ben Abramovics kiszállt az AirBridge-ből,  így a Malév tényleges  tulajdonosa és irányítója az orosz Vnyesekonombank lett, üzemeltetésébe pedig beszállt az  Aeroflot orosz nemzeti légitársaság.
2010. március 10-én a Vnyesekonombank kifizette azt a 32 millió eurós bankgaranciát, amelyet az AirBridge által a 2007-ben állami tulajdonban maradó vagyontárgyak után a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőnek fizetendő bérleti díjakra vállalt, majd március  11-én a Malév jegyzett tőkéjét négymillió forintra csökkentették, majd  26,82 milliárd forintos tőkeemelést hajtottak végre, amiből 25,36 milliárd forintot a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő jegyzett, ezáltal a Malév többségi tulajdonosa ismét a magyar állam lett, 95 százalékos részesedéssel. A maradék 5% azonban  továbbra is az AirBridge kezében maradt.

Tehát gyakorlatilag a Malév 2010. március 11–től ismét állami tulajdonba került. Innentől fogva két út állt rendelkezésre a Malév vagy helyesebb, ha úgy fogalmazunk, hogy egy budapesti bázisú légitársaság megmentésére vagy megteremtésére. A Malév márkanév egy külön társaság tulajdona volt. Annak a Malévnek, amely repülőgépek lízingelésével budapesti bázisról bonyolított Európán és Európán kívüli desztinációkat lehetett volna szerezni egy vagy több üzleti befektetőt – például az Aeroflot ígéretes együttműködés lehetett volna, mert az Aeroflot számára a Malév a code-share szisztéma kihasználásával megnyitott további európai úticélokat – de befektetők hiányában meg kellett volna oldani a Malév rendezett kivezetését is a piacról,  és ennek utolsó napján üzembe kellett volna állítani a tartozásoktól mentes, de az összes licenc birtokában lévő új Malévot. A Bajnai kormány mind az első lehetőségre, mind a másodikra kínált az újonnan alakult Orbán kormánynak üzleti stratégiát konkrét szereplőkkel és megoldásokkal, ám az Orbán kormány  ezekkel a lehetőségekkel nem élt. A szisztéma nem volt új, a megoldásokat nem a Bajnai kormány találta ki, hanem csak átvette a világban addig követett megoldásokat. Ilyen volt például a svájci Swissair megmentésének a története vagy az olasz Alitalia légitársaságot felváltó új Alitalia, amelynek gerincét egy beléje olvasztott másik olasz légitársaság, a fapados Air One alkotta, és amely ebben az új formában 2009. január óta közlekedik. Ezeknek az eseteknek a részletes leírása nem tárgya ennek az írásnak. Itt csak annyit érdemes megjegyezni, hogy mindkét esetben az volt az eljárás lényege – ha a követett módszer különbözött is – hogy a régi társaságot hagyták az adósságaival csődbe menni és a csődöt követően – azonnal – új társasággal folytatták a csődbe ment társaság üzletmenetét.

És akkor itt érdemes visszatérni az eredeti problémához. Nem az a fontos tehát, hogy állami légitársaságunk legyen, nem fontos, hogy a nemzeti büszkeségünk hamis forrásaként gondoljuk el, de nagyon komoly érvek szólnak – helyesebb múlt időben mondani –  komoly érvek szóltak volna egy budapesti központú légitársaság létezése mellett. Lehet az állami tulajdonban vagy privatizálva, lehet önálló kis cég vagy egy nagy rendszerbe bevezetett vállalat, az egyre megy. A lényeg, hogy a Budapest Airport legyen a bázisa, az otthona.

A Malév nemzetgazdasági értéke nemcsak a légitársaság bevételei felől szemlélhető tehát, hanem onnan is, hogy nélküle jelentős mértékben  esik – esni fog –  az ide érkező turisták száma, a budapesti szálláshelyek kihasználtsága. És az is egy nagyon fontos szempont, hogy 2012. február 3–ig a Budapest Airportot forgalmának 40%-át a  magyar légitársaság gépein utazók adták.

Tehát azért volt és lett volna a jövőben is szükség egy magyarországi bázisú légitársaságra, mert ha ilyen nincs, a magyar piacon lévő légitársaságok bármikor, bármilyen okból kivonulhatnak, ami hatalmas nemzetgazdasági veszteséget okozhat. Továbbá. A Malév olyan útvonalakra is repült, amely Magyarország érdekeit szolgálták, még akkor is, ha a cég számára esetleg veszteséggel jártak is, de nemzetgazdasági szinten több  milliárd forint bevételt hoztak az országnak.

Tehát mindenképpen átmenetet kellett volna teremteni a működő Malév és az új légitársaság létrehozása között, mert így átkerülhettek volna a jogok, a szakmai tudás, egy szakmai közösség és egy szakmai kultúra is. Viszont nem így történt – ez már nyilvánvaló – így viszont elveszett a Malév piaca és a Malév jogok, többek között a repülőtéri résidők (slot–ok), azaz a leszállásra és felszállásra megjelölt időpontok. Az ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy egy adott főváros vagy nagyváros melyik repülőterén, ott is a reptér melyik részén és milyen időpontban szállhat le egy gép. Aki sokat utazott már fapados társasággal tudhatja, hogy hol vannak az olcsó repülőjegy hátrányai. A Malév utasforgalmának egy jelentős része igényelte a jobb kiszolgálást és kényelmet és ezt hajlandó is volt megfizetni, ha nem is mindig olyan mértékben, ahogyan azt a Malév megszerezte. Egyebek mellett ezekből adódott az üzemi veszteség egy jelentős része. De mint láttuk éppen e téren ért el az utóbbi időkben látványos javulást a társaság.

A kormány a csődöt követően azt ígérte, hogy megvizsgálja egy új cég létrehozását. Úgy vélem, ez már csak kommunikációs szépségflastrom, másként szólva a szokásos porhintés. Ez a lehetőség – véleményem szerint – végleg  elveszett Az új  cég létrehozása két okból is aggályos ugyanis. Egyrészt a piacra azonnal benyomultak a versenytársak, másrészt a Malév rendelkezett olyan leszállási engedélyekkel a melyek egy-egy reptér kedvező idősávját és leszállási helyét is magában foglalta, és amelyeket az új cégnek ismét  – hosszas tárgyalásokat és nagy pénzek lefizetését követően – meg kellene szereznie. A piacra benyomuló fapadosok licencei még ugyanazon desztinációk esetében is sokkal rosszabb pozíciót jelentenek, mint a Malév pozíciói voltak. Ezen a nagyon kiélezett piacon kiesett egy szereplő, a Malév. Piaci pozícióinak az értékesebb és egyszerűbben átvehető és fenntartható részét a versenytársak szinte óráról órára veszik át. És lesznek olyan desztinációk, amik végképp elvesznek az utazó közönség számára.

A másik nagyon fontos szempont az volt, hogy miután a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér – fontosabb volt a reptér nevét megváltoztatni, mint a Malév sorsával foglalkozni – volt a Malév bázisa,  innen osztotta szét, az átszálló utasokat. Ez most a csőddel és a tevékenység minden átmenet nélküli megszűnésével  1,6 millió utas kiesését jelenti. Tehát a Budapest Airport volt az átszálló hely a kisebb helyekről nagyobb európai desztinációkra és a távolabbi célpontok felé. Ezek az utasok visszavonhatatlanul eltűnnek. Átszálló helyek lesznek továbbra is Európában, de az egyáltalán nem biztos, hogy az a jövőben is a  Liszt Ferenc reptér lesz az. Sőt nagy valószínűséggel nem. Szinte biztosan nem!

A fapados társaságok két pont között közlekednek, ez az üzleti modelljük lényege, míg a nagyobb társaságok – és így a Malév is – olyan szisztémában üzemelt, amiben ő biztosított egy gépet nagyobb európai átszállóhely felé és erre a gépre más társaságokon keresztül is lehetett helyet foglalni, sok esetben éppen annál a társaságnál, amelynek a gépéhez a Malév gép csatlakozott. Ezt a fapadosok nem fogják átvenni, mert nem ilyen az üzleti szisztémájuk, a nagyobb légitársaságok pedig szintén nem vagy csak részben, mert erre a célra nem fognak idetelepíteni gépeket. Tehát az, hogy nincs Budapest székhelyű légitársaság az az igazi veszteség. Azaz tehát nem a nemzeti szón van a hangsúly, még kevésbé az államin, hanem a budapesti székhelyen, a budapesti bázison. Ezt a szerepet senki nem fogja átvenni a megszűnő Malévtól.

Mivel a kormány által „tervezett” új társasággal a nulláról kell(ene) indulni, az engedélyek, a kereskedési rendszer felállítása miatt minimum három, de akár hat hónap is szükség lehet egy új légi fuvarozó piaci bevezetésére, de – véleményem szerint –most már gazdaságosan, nyereséget termelve – a  piacokat visszaszerezni majdnem teljesen lehetetlen. Ha nem lennék ennyire óvatos a fogalmazásban azt írnám, hogy TELJESEN LEHETETLEN!!! Mert  a “semmiből” kell megalakítani az új légitársaságot.

A Kopint–Tárki a Malév kieséséről készített egy gyorstanulmányt. A cég ebben az  elemezésében rámutat arra, hogy a tevékenységét 2012. február 3-án beszüntető Malév helyét részben külföldi légitársaságok veszik át, míg a kereslet egy része más repülőterekre terelődik, különösen az átszálló utasok esetében. A légi utaztatási tevékenység az idegenforgalmi bevételek és kiadások tételeiben jelenik meg, a külföldieknek értékesített Malév jegyek az export oldalon bevételként, a belföldieknek eladott nem-Malév repülőjegyek import oldalon kiadásként szerepelnek.

A Malév üzemelés leállása után több külföldi légitársaság is jelezte, hogy nagyobb kapacitást csoportosított át Magyarországra, illetve néhány héten belül több járat is indul Budapestre illetve onnan. Az ezekre a járatokra értékesített jegyek kétszeresen is rontják az idegenforgalmi mérleget – állítja a gyorsjelentésében a Kopint-Tárki. Egyrészt a külföldiek által vásárolt jegyek értéke kiesik az exportbevételből, amely azonnal 8,4 százalékkal csökken. Másrészt a belföldi utasok jegyvásárlása ezentúl a kiadási –  azaz az import – oldalon fog megjelenni. A vizsgált időszak átlagát tekintve ez 7%-os – évi mintegy 28 milliárd forint – növekedést jelent az idegenforgalmi importban. Ebben az évben a Malév kiesése a költségvetésnek 106 milliárd forint bevételkiesést jelent.

Ha mindehhez hozzávesszük azt, hogy a Malévnak több száz beszállítója és üzleti partnere volt, a repülőgép karbantartástól, az étel– és italszállításon, a jegyeladáson, utazásszervezésen át a takarításig, akkor megállapíthatjuk, hogy tízezres nagyságrendben vesznek el munkahelyek, és tűnnek el tovább költségvetési bevételek.

És nyugodtan idevehetjük a Budapest Airport bevételkiesése miatti követelését, amiről a kormány azt állítja, hogy a repülőtér privatizációjakor kötött szerződés titkos záradéka szerint jár. Ez az állítás két okból is képtelenség, viszont nagyon jellemző a Fidesz kommunikációjára. A Ferihegy eladásakor – amikor is kivételesen nagy árat sikerült privatizációs bevételként az államnak bekasszíroznia – nyilvánvalóan számításba vették a Malévnak az utasforgalomra gyakorolt hatását. Miután ez akkor is 40%-os mértékű volt, nyilvánvaló, hogy ennek kiesése nagyon komoly veszteséget jelent a repülőtér üzemeltetőjének. Ha még idevesszük azt a tényt is, hogy a privatizációs szerződés tartalmazta a repülőtér 2–es terminálja tulajdonos általi bővítése kötelezettségét is –  ami meg is történt –  nem kell hozzá semmiféle titkos záradék, hogy ennek fejében az államnak valamilyen biztosítékot kellett adnia a repülőtér vevője felé. Ez a polgári jogi szerződésekben annyira szokványos, hogy nem is érdemes rá több szót fecsérelni. Persze a kormány jól tudja, hogy az emberek nem értenek a polgári jogi szerződésekhez és különben is megszokta már, hogy mindig mindenkit hülyének néz, ezért merte (ismét) állítani azt a képtelenséget, hogy egy titkos záradék szerint helytállási kötelezettsége van az államnak a forgalom kiesés esetére. De! Ugyan mitől is volt ez titkos? Már lassan két éve vannak kormányon. Eddig nem néztek bele a titkos záradékba? Vagy azt Bajnai magával vitte, és most a csőd hírére adta csak vissza? Képtelenség! De ebben az országban már a legnagyobb képtelenségek sem ráznak meg senkit sem.

És még két további érdekes körülményre kell ebben az egész ügyletben felfigyelni.

Az egyik, hogy a Magyar Turizmus Zrt. január hónapban 3 milliárd forinttal támogatta a Rynair újbóli magyarországi tevékenységét, a másik érdekes körülmény, hogy már egy éve vizsgálódnak a Malévval kapcsolatban a magyar hatóságok, de a nyomozás több részletét államtitokká minősítették, ami mostmár kiterjed a csőd beállásának a részleteire is.  Állítólag az ügy titkosítására azért került sor, mert több politikus neve is felmerült a nyomozás során, köztük olyanoké is, akiknek jelenleg is van mentelmi joguk.

Hát mit lehet minderre mondani? Ezt elszúrták, ez teljesen nyilvánvaló! Helyesebb, ha úgy fogalmazunk, hogy. ezt is elszúrták Két okból. Egyrészt a magyar kormány hihetetlen amatörizmust tanúsít gazdasági kérdésekben (is), ami nem csoda. Olyan államban, ahol a párthűség, a Fidesz lojalitás  fontosabb, mint a szakmai hozzáértés, ott az ilyen és hasonló ügyek óhatatlanul  túlsúlyba kerülnek. Másrészt nem is nagyon érdekli őket. Úgy tűnik, hogy amiből nem tudnak személyesen politika vagy egyéb hasznot húzni, azt minden lelkifurdalás nélkül veszni hagyják.

A kérdés most már csak az: meddig hagyjuk, hogy ez az uralmi kérdéseken kívül semmihez sem értő személyi hálózat garázdálkodjon a hatalomban?

Már többször, több helyütt leírtam, így most csak röviden megismétlem. Orbán rövid másfél év alatt felépítette ismét a pártállamot. Az államhatalmi, közigazgatási struktúrákat teljesen átépítette, a demokratikus intézményrendszer egy részét egész egyszerűen megszüntette, másik részét  vagy kiüresítette, funkciótlanná tette vagy színültig feltöltötte pártemberekkel – a régi szlogenek ismét használhatóvá váltak: pártkáderekkel. De nem csak ennyit tett, hanem valóban végrehajtotta az elitváltást, és a pártot – a Pártot – szó szerint bevitte az államigazgatásba, az igazságszolgáltatásba, az államhatalmi, közigazgatási szervezetrendszerbe, a tudományos életbe, a felsőoktatásba, a közoktatásba, a kultúrába, a nyilvánosságintézményeibe. Például a napokban fejezik le a közoktatás középiskolai szintjét 217 középiskolai igazgató leváltásával. De ide tartozik az iskolák államosításától kezdve a felsőoktatás nyilvánvalóan pártszempontú befolyásolási kísérlete a finanszírozási formák radikális és a felsőoktatás helyzetét egészen biztosan megoldani nem tudó, ámde annál igazságtalanabb és irracionálisabb  átrendezése is. De benyomult a kultúrába is a közgyűjtemények vezetőinek a leváltásával, az ország majd minden színházigazgatójának a kicserélésével – Budapesten még egy nyilas színházat is létrehozott – a filmfinanszírozás rendszerének a teljes átdolgozásával és pártemberek kezébe adásával, a tudományos kutatóintézetekben és egyéb  szellemi műhelyekben történt tisztogatásokkal, vagy intézetek anyagi ellehetetlenítésével, a gazdasági életbe egyrészt közhatalomként másrészt tulajdonoskén benyomulva  és ott terjeszkedve egyre szélesebb pozíciókat szerezve, a teljes nyilvánosság uralom alá vételéről nem is szólva.
És nem szólva a gazdaságpolitikáról, ami egyrészről teljesen laikus és szakmaiatlan, másként fogalmazva primitív, képzetlen és tudatlan, másrészt viszont nagyon is céltudatos.
Tudatosan hajtja végre az új elit helyzetbe hozását, a magyar oligarchák – mindenki tudja a nevüket, ezért ezek felsorolásától most eltekintek – újabb piaci pozíciókhoz juttatását, és a párt és annak egyre kiterjedtebb személyi hálózata anyagi erőforrásainak a biztosítását. De ez csak az egyik cél. A másik: nagy társadalmi rétegek anyagi kiszolgáltatottságának a növelésével az alattvalók mind nagyobb tömege ismételt létrehozása, ide értve a hatalom kezéből evő „értelmiségi”-től le egészen a közmunkán rabszolgaként foglalkoztatott mélyszegénységben élőkig.

Tehát Orbán mostanra a pártelit és annak szociális hálója finom hálózatával átszőtte a teljes magyar állami, társadalmi és gazdasági  életet.

És ezeket a társadalmi, hatalmi pozíciókat egy esetleges látszólagos hatalomvesztés esetén is megőrzi a párt (Fidesz = a PÁRT)  és hatni fog továbbra is, azaz létrejön egy kettős hatalom, ami mondjuk úgy: kicsiben  már a 2002-2010 közötti időszakban is működött, ami, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy milyen mértékben van korlátozva az akciórádiusza, cselekvési lehetőségei egy jövendő egyszerű többségű kormánynak, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Fidesz és jelesül Orbán Viktor a hatalmat akkor is megtartja, ha az országgyűlési választásokat valamely vak véletlen folytán elveszítené.

De nem fogja!

Két okból. Egyrészt úgy tűnik, hogy az az összefogás, ami Orbán leváltását egyáltalán valamely közelségbe hozhatná még csak kialakulóban sincs, másrészt, mert senki nem számol komolyan az új választási törvény anomáliáival.
Márpedig ez a törvény az általában elfogadottnál sokkal aránytalanabb, ráadásul teljesen szokatlan – a világon egyedülálló –  módon a győztesnek is juttat kompenzációt, azaz a győztest tovább segíti. A 200 főre leszállított képviselői létszám alkalmat adott a választási körzetek átrajzolására, amit az eddigi választási eredmények figyelembevételével a Fidesznek kedvező módon alakítottak ki. A 200 képviselőből 106 lesz egyéni mandátum, a fennmaradó 93-at országos listán osztják szét. A megyei listák tehát megszűnnek. A választás egyfordulós lesz és az a jelölt szerez mandátumot, aki a legtöbb érvényesen leadott szavazatot szerzi meg az adott egyéni választókerületben. A megjelentek száma nem számít, szemben az eddigi rendszerrel, amely az érvényességhez megkívánta adott számú szavazó megjelenését és szavazatát. Ez a korlát az új rendszerben megszűnt.  Ebből következően tehát egyéni mandátumot akár relatív többséggel is meg lehet szerezni, tehát olyan többséggel, amely semmilyen formában nem fejezi ki az adott választási körzetben lakók politikai szándékait és akaratát.  Ide tartozik az a szabály is, hogy megmarad az úgynevezett „kopogtató cédula” gyűjtésének a rendszere, azaz  egy jelölt jelöltté válásához 1000 darab ajánló szelvény összegyűjtése szükséges az eddig 750 helyett, ami nem tűnik túl nagy feladatnak az átlagosan kétszeres lakosságszámúra növekedett választókerületekben. Namármost! Amennyiben a Fidesz jelöltjével szemben több jelöltet állítanak más jelölő szervezetek, akkor előállhat az az eset, hogy a Fidesz jelölt úgy is nyerhet, hogy az ellene indulók együttesen kétszer több szavazatot gyűjtöttek, mint a Fidesz jelölt.

Ez aztán a választói akarat kifejeződése amolyan jó magyar módra! Tehát a számszerű vesztes nyer!!! Gyönyörű szisztéma. És ugyan ki akadályozza majd meg az uralkodó pártot abban, hogy megsegítsen néhány önálló jelöltet egy, egy – vagy akár mindegyik – választókerületben, hogy induljon el a Fidesz jelölttel szemben, bővítve az ellenoldali jelöltek számát, még jobban elaprózva ezzel a Fidesz ellen leadott szavazatokat???

Változás a régi rendszerhez képest még az is, hogy az egyéni választókerületben mandátumot nyerő jelölt után is jár majd töredékszavazat az őt jelőlő pártnak az országos listán, az első és a második helyezett szavazatszáma közötti különbségnek megfelelő mennyiségű. Országos listát pedig az a párt állíthat, amely legalább kilenc megyében és Budapesten minimum 27 egyéni választókerületben önállóan jelöltet tudott állítani.

Ha tehát a fenti feltételek összhatását összerakjuk, akkor a következő lehetséges eredményhez jutunk. Különböző számítások léteznek. Ezek módszereit itt most nem írom le, de mindegyik megegyezik abban, hogy országosan a Fidesz ebben a rendszerben már akkor is egyszerű többséghez juthat, ha csak a szavazatok  30-35%-át nyeri meg. Ha a 40%-át, azzal  már kétharmadhoz juthat  ismét a parlamentben, ha pedig meg tudná ismételni a 2010-es választási eredményt – 52,7% – akkor több mandátuma lenne, mint a mandátumok háromnegyede! Azaz gyakorlatilag egypárti parlament jönne létre. Ugye milyen szép is ez! Az egységesség, mint a régi szép kádári időkben.

Ehhez már csak egy adalék. Az MSZP 2002-ben 53 ezer szavazattal verte meg a Fideszt és nyerte meg a választásokat. Épp e kicsi szám – a megjelentek hatalmas számához mérten – adott alkalmat a Fidesznek arra, hogy választási csalást emlegetve hisztériázzon és hiszterizálja a választási vereség miatt elkeseredett híveit több, mint fél éven át a választások után, a szavazatok újraszámlálását követelve.
Az új választási  szisztéma szerint a határon túli magyar állampolgársághoz jutott magyarok is szavazhatnak, igaz csak az országos listára. Eddig – 2012. február 1. – 300.000, azaz háromszázezer külföldi magyar kérte és kapta meg a magyar állampolgárságot. Ezt a tetemes számot mindig ki szokták valahogy felejteni az ellenzéki pártok a számolásból. Pedig ez hatalmas szám (ráadásul még növekedni is fog 2014-ig), és semmi okunk nincs feltételezni – mint ahogy a Fidesz nem is feltételezi – hogy ez a tömeg túlnyomó többségében nem a Fideszre szavazna. Hisz éppen ezért adták meg nekik az állampolgárságot. Nem valamiféle nemzetszeretetből, hanem annak reményében, hogy hálából rájuk fognak szavazni. És bizony a többség rájuk is fog, Ebben ne legyen semmi kétségünk!!!

Ha tehát ez a helyzet – márpedig ez a helyzet, mert ez a törvény el van fogadva és még a választókerületeket felsoroló részt is sarkalatossá tették, azaz a jövőben csak kétharmados többséggel lehet újrarajzolni a választókerületeket – akkor különös fénytörésbe kerül az LMP hétvégi döntése, hogy nem vesz részt semmiféle ellenzéki kerekasztal munkában, miután politikailag azt látja célszerűnek, hogy saját arcélét megőrizve – ami mellesleg nincs vagy, ha van, akkor rögtön három is –  önállóan mérje meg magát a választáson és úgy derüljön ki, hogy a választók mennyire preferálják azt a fajta politikát, politikusi képet, amit a párt igyekszik képviselni.
Csak kérdem, hogy egy újabb kétharmados vagy még nagyobb arányú Fidesz győzelem esetén ennek miféle jelentősége, súlya  lehet???
De van egy másik hivatkozási alapja is a pártnak, nevezetesen, hogy az MSZP és a Demokratikus Koalíció Pártja – természetesen a Fidesz mellett – bűnösek a III. Magyar Köztársaság politikai rendszerének az erodálásában – és ez így van bizony!!! – és ez olyan eredendő bűn, ami lehetetlenné teszi a velük való együttműködést.
Ezek legitim érvek csak éppen nagyon jól látható, hogy semmiféle olyan eredményre nem vezetnek, amit a párt ettől vár. Ha a párt alaposan szemrevételezi az új választási törvényt – amit gyanítok, nem tett meg – akkor látnia kell, hogy a rendszer semmiféle értékelhető megméretést nem kínál. A rendszer ugyanis  arra van kitalálva, hogy a Fidesz minél nagyobb arányú győzelmet arasson az elkövetkezendő választásokon mindaddig, amíg egy eléggé masszív és nagy tömb össze nem áll és ebben a Fidesz által felállított  keretben kb. kétszeres, két és félszeres többséggel képes lesz majd a Fidesz kormányhatalmát – de ezzel még csak azt – megdönteni. Ebben a kiélezett helyzetben teljesen komolytalan az, amit az LMP képviselni próbál, nem mellesleg egyre kevésbé hitelesen.

De erre a bohóckodásra egyáltalában nem érünk rá. Egyrészt azért nem, mert nagyon jól mérhető, hogy mennyire beérett a Fidesz farkasfogveteménye. A magyar lakosságnak kevesebb, mint ötven százalék gondolja még úgy, hogy jó az Magyarországnak, hogy az Európai Unió tagja. A lakosságban egyre terjed a rasszizmus, az intolerancia, egyre kevesebb híve van a demokráciának. Ezek mind, mind olyan jelenségek, amik ellene hatnak a demokrácia restaurálhatóságának. És persze terjed az elégedetlenség is, de, ha ennek nem adunk formát és tartalmat, akkor ez az elégedetlenség – vagy annak egy jelentős része – megjelenhet – sajnos meg is fog – a Jobbiknál, ami szintén Orbánnak kedvez.

Tehát nagyon alapos tárgyalásokon, széles körű társadalmi konzultációk keretében kellene kikristályosodnia ismét egy egységes demokrácia felfogásnak. Mert nem csak a demokráciánk esett darabokra, de a demokráciáról való vélekedések is széttöredeztek.
Gyurcsány azt állítja, hogy Nyugat–Európában minden demokratikus párt a demokratikus centrumban van. Én hozzáteszem, hogy Magyarországon még ez a centrum sem határozott körvonalú, azaz teljesen definiálatlan.
Én azzal a meghatározással szoktam élni, hogy Nyugaton a demokrácia mibenlétét illetően széles és az alkotmányokon, alkotmányos törvényeken és alkotmányos ítéleteken túlmutató társadalmi konszenzus van azt illetően, hogy mit is kell érteni a polgári liberális parlamentáris – plurális – demokrácián és piacgazdaságon. És minden politikai párt ezen a konszenzuson belül van. Amelyik nem, az nem demokratikus és a politikai tér perifériáján helyezkedik el.
Nálunk ez az egyetértés az alapvető kérdésekben – nekem úgy tűnik – mostanra  teljesen hiányzik. Tehát az ellenzéki pártoknak, alakuló civil mozgalmaknak, egyéb politikai szervezeteknek abban is megállapodásra kell jutniuk, hogy mit is értsenek demokrácián, demokratikus politikai berendezkedésen. Újra kell fogalmazniuk a régi, megdöntött rendszert, annak hibái nélkül. Természetesen adja magát a nyugat-európai minta, mint ahogy 1988-ban, 89-ben a rendszerváltást kiküzdő, vagy inkább kiülő alapító atyáknak is adta magát. De ezt a konszenzust ismét ki kellene alakítani és alapelv szerűen le kellene fektetni, mert máskülönben képtelenség lesz azt ismét bevinni a társadalom  tudatába a győzelem esélyével. De ki kell azt is dolgozni, hogy hogyan történjék a demokratikus rend helyreállítása. Amit Orbán 20 hónap alatt oly sikerrel lerombolt, azt nem lehet ugyanolyan módszerekkel és ugyanannyi idő alatt helyreállítani. Tehát nem csak a mit kell helyreállítanunk kérdésében, hanem a hogyan kérdésében is társadalmi egyezségre kell jutnunk. És bizony, hogy ezzel a hatalmas munkával végezzünk, ehhez már most hozzá kell látni.

Tehát nem érünk rá. Nincs két évünk, azaz van, de az elvégzendő munkához képest nagyon kevés. És sajnos még az sem biztos, hogy van két évünk.

Ugyanis a nagy mű már készen áll. A Fidesz, mint párt már behálózta a teljes hatalmi, politikai rendszert, uralkodóvá vált a társadalom összes alrendszerében. Itt tehát esetleges választási veresége esetén sincs esélye eredményesen kormányozni senki másnak. A mű úgy van megalkotva, hogy viszonylag zökkenőmentesen csak egy Fidesz, egy Orbán vezette kormány képes kormányozni. Nem kell már neki a kétharmad, de 30-35%-kal még azt is meg tudja szerezni, mint láttuk. És most még rendelkezik ekkora támogatottsággal. Tehát semmi nem véd meg minket attól, hogy hipp-hopp kiírasson államelnökével egy új választást a parlament feloszlatásával. És akkor az ellenzék itt áll teljesen megszervezetlenül, program és összehangolt elképzelés nélkül.

Csak egy tényező van egyelőre, ami az ellenzéki erők  mellett áll. Nevezetesen az EU-IMF (és az USA) lassú ébredése, hogy egy Lukasenko szerű figura egy autokratikus rendszert hozott itt létre az EU keretei között,  a megszerzett parlamenti kétharmadával, a kapott  társadalmi bizalommal – és nem mellesleg a joggal – teljes mértékben visszaélve. És az EU-IMF élni is fog – nem csak a három kötelezettségszegési eljárás vonatkozásában, hanem további ügyekben is – a befolyásolási képességével. Orbán meg engedni fog, mert a gazdaságot elszúrta. Na, nem abban az értelemben, hogy ne azt akarta volna, hogy néhány százezer általa kiválasztott  kedvezményezetten kívül itt másnak babér ne teremjen, hanem abban a vonatkozásban, hogy nem számolt a piacok érzékenységével és azzal, hogy gazdaság és társadalompolitikája olyan bizalomvesztéssel jár, mely  bizalomvesztés miatt az ország finanszírozhatatlanná válik, a gazdaság csőd közeli állapotba kerül. Tehát ez a körülmény megsegíthet minket, azaz mindazokat, akik nem akarjuk a magyar Lukasenko politikai uralmát. De az EU nem lesz képes lehatolni a társadalomnak arra a szintjére, ahol Orbán megszőtte a Fidesz finom társadalmi hálóját. Azt csak mi, Orbán ellenzéke, az Orbán rendszert felszámolni akarók tehetjük meg.

De csak akkor, ha most azonnal összefogunk és részletesen kidolgozzuk, hogy hogyan söpörhetjük el saját szabályai szerint Orbánt, továbbá azt is, hogy mi fog történni azután.

Ha ezt nem tesszük, Orbán és az a hálózat, amit Fidesznek neveznek életfogytig a nyakunkon marad.

Orbán és lakájai és szócsövei rendszeresen arra hivatkoznak, hogy 21 zűrzavaros évet követően, a gazdasági és politikai önrendelkezés visszaszerzése érdekében – érdekes  ugyanakkor felettébb bizarr  kifejezések a Harmadik Magyar Köztársaság leírására,  amely önkéntesen az atlanti szövetségi rendszer és az EU teljes jogú tagja – az országot teljesen át kellett építeni, újjá kellett szervezni, új rendszert kellett létrehozni. Aki kicsit is hajlandó gondolkodni, annak tudnia kell, hogy ez valóban egy másik rendszer, de egyáltalán nem új.  Éppen ellenkezőleg. Nagyon is régi, jobban mondva ötvözi nagyon is régi és embertelen rendszerek legrosszabb tulajdonságait.
Ez az Orbán féle régi új rendszer a bolsevista (fasiszta, náci, sztálini, rákosista, kádárista) rendszerek uralmi technikáit és monolit jellegét, informális személyi hálókon felépülő, a társadalomba mélyen behatoló, az egyes emberek magánszférájáig is elérő állam – párt – hatalmi rendszerét ötvözi a rendies struktúrákkal és a nacionalista–sovén – kódoltan rasszista – ideológiával, a vallásos – pontosabban szólva katolikus keresztény – nézetrendszernek a (köz)gondolkodás kötelező részévé tételével.
Az már az irónia vagy inkább a komédia világába való, hogy ezt az autoriter, az egyes ember kisajátításáig merészkedő rendszert a demokrácia új formájának, a nyugati típusú demokráciák megújításának nevezik Orbánék. Az meg egyenesen röhejes, hogy ezt a maszlagot az Európai Néppárt is beveszi és hangoztatja.
Navracsics Tibor, a valaha jobb sorsra érdemes politológus odáig merészkedett a pofátlanságban és az aljasságban, hogy idézem: „….az új alaptörvény az „ideiglenes alkotmányt” váltja fel, amelyet még a kommunisták vezettek be 1949-ben. ….  A kommunizmus 1989-es összeomlását követő felfordulásban a magyar parlament érintetlenül hagyta a kommunista alkotmányt. Az évek során különféle, zárt ajtók mögött folyó alkudozások révén kiegészítették ugyan, de anélkül, hogy nyilvános vitát folytattak volna róla vagy a népet megkérdezték volna. Ennélfogva nyilvánvaló volt a magyar választóknak 2010-ben, hogy szükség van egy olyan alaptörvényre, amely világosan lefekteti a civil társadalom és az állam viszonyának alapszabályait. … Ez az az alaptörvény, amelyet mi megteremtettünk.” (ConservativeHome; 2012. január 10. Aztán a cikket a magyar sajtó itt–ott idézte nagyon szórványos  kritikával!)
Elképesztő ez a nyílt cinizmus és szervilizmus, és lakmuszpapír érzékenységével mutatja az Orbán rendszer mindent és mindenkit megrohasztó jellegét.
Navracsics természetesen pontosan tudja – mert rajta kívül még magyarok millióinak is nemcsak tudása, de személyes és felemelő élménye is az írásában foglaltaknak az ellenkezője –  hogy minden szava aljas és tudatos hazugság. Mégis leírja, le meri írni. Idáig fajultak tehát a dolgok ebben az „új” rendszerben. És ezt a nem egyszerűen hazugságot, hanem KÉPTELENSÉGET!!! ismételgette az Európai Néppárt jó néhány képviselője az EP vitában Straszburgban.

A nyugati típusú demokráciákról, kialakulásukról, törvényszerűségeikről, jellegzetességeikről, működés módjukról e blogban már több ízben részletesen írtam, (http://demokrata.budapestoldal.hu/2010/11/demokraciarol/224;http://demokrata.budapestoldal.hu/2010/12/jogallamrol/236) ezért itt most csak egy jellegzetességéről szólok.
A mi, több sebből vérző, immunrendszerét illetően születési rendellenességben is szenvedő demokráciánk úgynevezett konszenzusos demokrácia volt, hasonlóan a modern kori jogállamokhoz és demokráciákhoz.  Ennek lényege, hogy – természetesen – több versengő párt van a társadalom érdektagoltságának megfelelően, a kormányhatalmat rendszerint egy, de többször több párt koalíciója gyakorolja és a kisebbségben maradtak, az ellenzékbe szorulók is védelemben részesülnek, azaz a társadalom működésének alapkérdéseiben konszenzuskényszer van, tehát a társadalom nagy részét leképező összes vagy közel összes parlamenti párt egyetértése – és még esetleg alkotmányos ügyekben egyéb biztosítékok is – szükséges.
Ezt hívják konszenzusos demokráciának.
A győztes párt vagy pártkoalíció a választási győzelemmel lehetőséget kap az ország kormányzására, de nincs alkotmányos lehetősége a társadalom egyoldalú, saját akaratának, elképzeléseinek, érdekeinek megfelelő átépítésére, az alapvető gazdasági, társadalmi, politikai, hatalmi viszonyok megváltoztatására. Ezt kezdeményezheti ugyan, de megváltoztatni az alapvető működésmódok bármelyikét  is csak széles társadalmi konszenzus alapján lehet. És a konszenzuskényszer kiterjed a kormányzati kérdések jó részére is, azaz szerencsés, ha a kormányzat fontosabb gazdaságpolitikai, társadalompolitikai kérdésekben  is megnyeri az ellenzék pártjait és megszerzi a társadalom nagyhatású szervezeteinek az egyetértését. Ennek intézményes formái is kialakulnak  demokratikus rendszerekben, tehát azok a fórumok, ahol ezt az egyeztetést a társadalom szereplői között le lehet és le is kell folytatni és a megegyezést meg lehet kötni. Ilyen fórumok hazánkban is voltak, de most már nincsenek vagy annyira névlegesek, hogy tulajdonképpen csak annak leplezésére szolgálnak, hogy ilyen érdekegyeztetés ebben az országban lényegileg 20 hónapja már egyáltalán nem folyik. Ezt a rendszert a Köztársaság alapító atyái hozták létre, ami már maga is egy konszenzuson alapult, a régi MSZMP pártelit és az – a népesség túlnyomó többségének a támogatását maga mögött tudó – ellenzék képviselői között. Ezt a hatalmas és korszakalkotó munkát hazudta most el cikkében Navracsics, aki ennélfogva elkövette az értelmiség árulását, hiszen  tevékenyen részt vett egy vaskos történelemhamisításban és ennélfogva a tisztességes – ez egyre kevesebb – tudományos körökben megbecsült helyre soha többé nem számíthat. Navracsics az értelmiség szemete lett, tudósi és emberi becsületét elveszítette mindörökre.

Orbán egész politikája 1997–től ennek az eredendő, a Köztársaságot világra segítő konszenzusnak és ennek a konszenzuális demokráciának a felrúgására irányult.

És így is tett. Már első kormányzása idején törekedett rá, hogy a konszenzusok rendszerét felszámolja. Az ellenzékkel nem állt szóba, sőt, magát a parlamentet is háttérbe szorította, maga ott szinte – holott az ország felelős miniszterelnöke volt – sosem jelent meg, Az érdekegyeztető fórumokat megszüntette, a társadalmi párbeszéd addigi formáit felszámolta és propagandával, országimázs központtal, zászlóadogatással, a koronának a parlamentbe vitelével, majd hatalmasra növesztett másolatának ide–oda úsztatásával helyettesítette. A kormányhatalom birtokában meg tudta szerezni a közrádió és a köztelevízió feletti irányítást, mely megmaradt akkor is, amikor már nem volt kormányon, akárcsak a Magyar Nemzeti Bank feletti ellenőrzés.  Az ügyészséget is sikerült a megfelelően kiválasztott lakáj vezetésével a párt felügyelete alá helyezni. Ezek a változások olyan mélyrehatóak voltak, hogy teljes ellenzéki korszaka alatt megmaradtak. De a demokrácia alapintézményeihez ezen túlmenően – kellő hatalom hiányában – nem tudott hozzányúlni, azok az előzőekben felsoroltakon kívül érintetlenek maradtak.
Ugyanakkor a Fidesznek a konszenzusos demokráciát ellenzékben is sikerült tovább diszkvalifikálnia. Orbán meglehetősen nagy hatékonysággal tördelte szét a magyar politikai rendszert majdnem teljesen egyebek mellett azzal, hogy semmilyen konszenzusban nem vett részt, minden párbeszédet és együttműködést elutasított, az agresszív utcai politizálás hathatós támogatásával teljesen destabilizálta a rendszert és végül óriási  tömegek számára kívánatossá tette az erős államot és a határozott vezetőt, a “gyors” döntéseket, a semmire nem vezető viták és utcai csatározások és atrocitások helyett. Ez tudatos lépés volt a Fidesz részéről és sikerült is vele a demokrácia felszámolásának közelébe jutnia. Létrejött egy nagy monolit bolsevista párt, ami valamilyen oknál fogva jobboldalinak hívta, hívja magát, ami teljesen alaptalan, ugyanis ideológiáját tekintve nacionalista, itt, ott, amott sovén felhangokkal, világfelfogása feudális, ugyanakkor a hatalomhoz való viszonyában bolsevik. Ezzel a monolit tömbbel szemben egy teljesen széttöredezett és gyenge demokratikus oldal áll, amelynek egy jelentős része ráadásul maga is részt vett a demokrácia intézményrendszerének az erodálásában. És persze még egy kifejezetten  fasiszta párt is jelen van a palettán, amelyik a monolit politikai erő hajlamait felnagyítja és kifejezésre juttatja, miközben a teljhatalmat bíró erő e párt célkitűzéseiből is nagyon sok mindent maga is megvalósít, részint azért, mert maga is így gondolkodik,  így érez, részben pedig cinikus hatalmi, politikai  számításból!

Tehát jelenleg csak rossz és rosszabb helyzet létezik. Ha most hirtelen ez a monolit rendszer megbukna, politikai  káosz jönne utána. Sajnos! Ha viszont tovább marad – minden perc számít – teljesen berendezkedik az EGYPÁRTI, ÁLLAMPÁRTI DIKTATÚRA! Ezek olyan kétségek, amik joggal borzasztják el a demokrácia híveit. De sajnos fel kell építeni a demokratikus, kormányozni képes alternatívát, mert nincs más megoldás.
Orbán már sokkal nagyobb rombolást vitt végbe a társadalomban és a gazdaságban, mint azt gondolnánk. Nem csak arról van szó, hogy felszámolta a polgári demokrácia intézményrendszerét, hanem arról is, hogy berendezkedik egy új nómenklatúra, annak kiépül teljes személyi hálózata, mely a társadalmi élet minden területére behatol. Ezt a finom informális társadalmi hálót semmilyen jogszabályelemzéssel, jogintézmények működésmódjának a vizsgálatával nem lehet teljes körűen megragadni. Homályban marad és szinte láthatatlanul, de nagyon hatékonyan  hat.
Csak egy példát hozok erre a jelenségre. Az új alaptörvény értelmében 2012–ben elmozdítanak az állásából majd 300 bírót, jövőre még valamennyivel többet. Az országban jelenleg kb. 3000 bíró működik. Ha ebből egy év leforgása alatt nyugdíjaznak több, mint 600–at, az azt jelenti, hogy a bírói kar több, mint egy ötödét egy csapásra lecserélik, elcsapják a mandátumát még egyáltalán nem kitöltött főbíróval együtt. Túl azon, hogy ez példátlan, túl azon, hogy ez a bírói függetlenség elvének a totális megsértése, túl azon, hogy ezek a bírák zömében a felsőbíróságokon dolgoztak, ahol az ügyek a perjog természete szerint mindenképpen véglegesen eldőlnek, túl azon, hogy ezt egy olyan személy döntheti el egy személyben, aki a miniszterelnök barátja – tehát nyilvánvaló, hogy rajta keresztül maga a miniszterelnök – tehát egy másik hatalmi ág!!! –  dönt ezekben a kérdésekben is – és a Kúria elnöke egy olyan ember lett, akit bírótársai, tehát közvetlen munkatársai többszöri próbálkozása ellenére sem választottak meg semmilyen vezetői posztra, mindez azt is jelenti, hogy 600 új bíró kerül a bírói  karba, akik érzelmileg mindenképpen el lesznek köteleződve az őket helyzetbe hozó hatalomnak. Akárcsak annak idején a munkásigazgatók az MDP–nek. Ez tehát családostól és személyi hálózatostól több ezer embert jelent. És ugyanez a nagyarányú csere lezajlott a társadalom minden alrendszerében. Mindegyikben! Tehát mindenhová a társadalom  alrendszereinek a mélyéig új emberek kerültek, akik kiválasztása ugyanolyan elveken alapult, ahogy a Kádár rendszer választotta ki az általa társadalmilag fontos posztokra a maga „kádereit”.
De ezek az emberek ott lesznek akkor is, amikor Orbán már esetleg nem kormányfő. Orbán valamikori szavaival élve, melyet a Kádár rendszer vonatkozásában mondott, az Orbán rendszer „alvadt struktúrái” folyamatosan jelen lesznek, működnek és hatnak majd még akkor is, amikor már – elvben – régen meghaladtuk az Orbán rendszert.
Tehát nagyon nagy óvatossággal kell eljárni a Negyedik Köztársaság  megalkotásakor.
Sajnos az a helyzet, hogy egy valóságos elmebeteg ül ma tort ebben az országban, de egyelőre nincs kormányképes alternatívája. Ha úgy bukna meg, hogy nincs helyette társadalmilag elfogadott, sőt támogatott kormányzati alternatíva, akkor csak a sértettség és az erőszak, az agresszió politikája lesz folytatható, ami a világon nem vezet sehová. Forradalom, igazi forradalom pedig nagyon nem kellene ennek az országnak, pláne, ha beletorkollana egy tényleges polgárháborúba. A Köztársaságot erőszakkal szétverni –  pláne egy, a csak a destruktivitást ismerő erőnek és vezérnek – szinte pillanatok műve volt, de a Köztársaság visszaépítésénél ez nem lesz járható út. A Fidesz ellenes demokratikus erők – hatalomhoz jutván nem bánhatnak úgy a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogokkal, amint azt Orbán tette. Tehát sokkal nehezebb, sokkal embert próbálóbb munka lesz a demokrácia visszaépítése. Ezt valóban jól ki kell dolgozni és mindenképpen meg kell szerezni hozzá a társadalom – kis túlzással az egész társadalom – támogatását.  És bizony be kell láttatni az emberekkel, hogy ennek az országnak a teljesítménye csak annyira ad lehetőséget, amit a Bajnai kormány alatt ért el. (Nem azt amilyen helyzetben most van, mert az ezeknek a semmihez nem értő, semmirekellőknek a ténykedéséhez köthető, ezen könnyedén túl lehet lépni kellő hozzáértéssel, bár a hatásai sajnos már messze mutatóak, azok felszámolása már szintén nagyon nehéz lesz.) Ebben mélyen egyetértek Gyurcsány Ferenccel, aki ezt fejtegette minap a Népszava főszerkesztőjével, Németh Péterrel folytatott polémiában.

Nekem is az a véleményem, hogy meg kell szakítani végre a hazugság láncolatát. Ennek a népnek fel kell nőnie, mert ha nem, akkor örökké politikai martalócok áldozata lesz és még száz év múlva is ott topog csak, ahol 1920-ban és 1950-ben és 1957-ben, majd a 60-as években. Mindebben együtt, ami önmagában is már HUNGARICUM!
Tehát egyrészt minden demokratikus erőnek egységfrontba kell tömörülnie – a kor szava a bolsevista szófordulatok használata, úgy látszik ez alól már magam sem tudom kivonni – és nagyon gondosan felépített és minden elemében egyeztetett tervet kell kidolgoznia Orbán legyőzésére és hatalma hatásainak a felszámolására.

A kérdés most már csak az, hogy mennyi időnk van még? Az ugyanis azért elég nyilvánvaló, hogy bár láttuk Orbánt győztesen és peckesen kivonulni az EU Parlamentből, láttuk, hallottuk a magabiztos sajtótájékoztatóját, amiben felvázolta, hogy régi művész ő már – amennyiben a politikai művészet, ahogy állította –  és ő már túl van néhány alapművön, neki tehát nem presztízs kérdés már három értelmetlen apróságban engedni. De az EBESZ Állandó Tanácsa pénteki Bécsben tartott ülésén elhangzott, hogy mindenképpen szükséges Magyarországon az alaptörvény és a sarkalatos törvények komplex áttekintését követően azok együttes hatását összevetni a demokrácia alapelveivel.
Olli Rehn EU pénzügyi biztos újabb üzenete szerint a magyar kormánynak további lépéseket kell tennie az eddig megígérteken túl, azaz “a bíróságok megbízható működését biztosító módosítások” is szükségesek lesznek, nemcsak a bírák korai és kényszernyugdíjazásának a felülvizsgálata. Az igazságszolgáltatást érintő elvárásokkal kapcsolatban Rehn közölte: “a jogbiztonság nélkülözhetetlen a stabil gazdasági fejlődéshez, és ez magában foglalja a bíróság teljes függetlenségét és megbízható működését”.

Ehhez pedig – álláspontja szerint – mindenképpen a januárban létrejött Országos Bírósági Hivatal elnökének jogköreire vonatkozó rendelkezéseket is módosítani kell, valamint az úgynevezett átmeneti rendelkezéseket is, melyben – a Legfelsőbb Bíróság Kúriává átnevezése “miatt” – menesztették Baka András főbírót, mandátuma lejárta előtt.

Tehát a mérkőzés egyáltalán nem ért még véget. Ez egy orosz rulett és Orbán vabankra játszik. Semmiképpen nem adhatja fel mindazt amit  „az ország újjászervezése” címszó alatt eddig művelt. Valószínűleg úgy vélekedik, hogy egy–két jelentéktelen mondatot egy–két törvényben megváltoztat vagy töröl és ezzel az ügy el van intézve. Az Unió és az IMF megítéli a pénzt, azaz ahogy doktori disszertációkat lelkesen másoló köztársasági elnöke mondta nem is oly rég kitűnő diplomácia érzékkel az USA–ban: „a kutya ugat, a karaván halad.”
De nagy kérdés, hogy ad–e az EU–IMF egy olyan rendszernek pénzt, ahol annak felhasználása teljesen önkényes, mert hiszen olyan rendszert alakítottak ki, amiben a kormány – pontosabban maga Orbán Viktor – azt csinál amit csak akar. Finanszírozhat–e az EU–IMF egy olyan rezsimet, amely az így nyert erőforrásokat saját gazdasági és politikai hatalmának további stabilizálására és hosszú távú kialakítására fordíthatja, nem az ország fejlődésére? Nagyon nagy kérdések ezek és én egyáltalán nem tudom a választ. A lészenléti hitel persze negyedévenkénti revíziót és folyósítást jelent, de, ha egy rezsim eleve megbízhatatlan, mert nincsenek az önkényes működése ellen benne garanciák, akkor mi történik? Eleve nincs hitel vagy az első vagy második negyedév után állítják le? Nem tudom hogy hogy lesz.

Csak annyit tudok, hogy Orbán nem fogja feladni IMF hitelért mindazt, aminek felépítéséért annyit fáradozott az elmúlt 20 hónapban. Erre ugyanis emberileg képtelen. Tehát nem tudom, hogy mennyi időnk van és azt sem tudom, hogy mi lesz ennek az orosz rulettnek a vége.

Csak azt tudom, hogy minden nap veszteség, amit nem az Orbán rendszer összeomlása utáni helyzetre való felkészüléssel töltünk.

Miért most – ez az egyik kérdés, a másik, miért Magyarország?

Sok európai ország van nehéz gazdasági helyzetben, négy meg egyenesen – hazánkhoz hasonlóan – túlzott deficit eljárás alatt áll. A velük szembeni bánásmód azonban mégsem az eljárás további folytatása, szemben Magyarországgal, ahol a túlzott deficit eljárásnak nemcsak a folytatását írták elő, hanem szankciókat is kilátásba helyeztek, például a kohéziós alapok kifizetésének a befagyasztását.

Annak érdekében, hogy tisztán láthassuk, hogy mi miért történik muszáj legalább nekünk – ha már a magyar sajtó nagy része nem teszi – különbséget tennünk a gazdasági követelmények és az ezzel együtt, ezzel egyidőben jelentkező és ezért látszólag azzal összemosódó társadalompolitikai, jogi követelmények között. Nem állítom, hogy ezek között nincs összefüggés, de azt állítom, hogy azért mindezek ellenére is két külön dologról van szó.

Lássuk elébb a gazdaságpolitikai szempontokat.

Orbán Viktor úgy kezdett a miniszterelnökséghez, hogy tökéletesen tudatában volt annak, hogy a gazdasággal kapcsolatosan 8 vagy 12 éven át egyfolytában populista politikát folytatott, azaz össze–vissza  hazudozott, azt állítva, hogy Magyarország fejlődhet, az emberek nagy tömegei jobb életet élhetnek anélkül, hogy hozzá kellene nyúlni a gazdaságnak a  múltból itt maradt és teljesen megoldatlan nagy elosztórendszereihez.  Tette ezt azért, mert pontosan tudta, hogy az emberek ezt akarják hallani és azt is pontosan tudta – főképpen 2006–os vereségét követően – hogy még egy vereséget mentálisan már nem bírna ki és ennélfogva mindenképpen győznie kell. Ez – figyelve az ellenzékben folytatott politikáját – nyugodtan állíthatom, hogy élet, halál kérdéssé vált nála. De azt is tudta, hogy egyrészt ezeket az ígéreteket képtelenség  betartani, másrészt azt is, hogy eszében sincs betartani. Ő és pártja az állami erőforrásokon felnövekedett és azokat továbbra is igénybevenni akaró „nemzeti nagytőke” elkötelezettje volt már legalább 20 éve. Ráadásul társadalomképe egyértelműen az urak és szolgák, a privilegizáltak és alattvalók  dichotómiáján alapszik, ez magánbeszélgetésekben és az övéi között elmondott beszédeiből  egyértelműen kiderült. Mintahogy az is, hogy az 1989–ben megkötött társadalmi szerződést teljes egészében fel akarja rúgni, egy új elitet akar a gazdasági és politikai hatalomba bevinni, a régi elitekkel egyszer s mindenkorra le akar számolni ezeknek a céloknak a  gazdasági és jogi alapjait megteremtve maga legalább 20 vagy még több évig a hatalomban akar maradni. Ez az elgondolás, konkrét megvalósítási ütemtervvel már kész volt Orbán fejében jóval a 2010–es választásokat megelőzően.

Egyszerű, jól követhető program.

Ezt az egyszerű tervet az úgynevezett unortodox gazdaságpolitikával és az addig volt  hatalmi, politikai és  jogi rendszer teljes  átépítésével óhajtotta létrehozni a saját maga totális politikai hatalmának a megteremtése érdekében. Az erős állam szlogenje is ezt a célt takarta. Erős, azaz egy kézben koncentrált állam, mely államosításokkal gazdasági hatalommá is válik ismét, mely gazdasági hatalom a koncentrált politikai hatalom megtámasztását, megerősítését szolgálja.
Ennek a tervnek a megvalósítása a kétharmad birtokában pusztán csak idő kérdése volt. Amíg erről nem veszünk tudomást, addig nincs a kezünkben az az értelmezési keret, amivel leírhatnánk a történések racionalitását és irányát. Ha a hagyományos politológiai fogalomtárat működtetjük a folyamatok leírására, akkor az Orbán jelenség egyáltalán nem ragadható meg,  egyáltalán nem írható le, egyáltalán nem magyarázható és nem érthető. Ennek kifejtésére itt nem vállalkozhatom, csak utalok rá, hogy az Orbán jelenség megragadására más fogalmi apparátust kell használnunk, az eddig bevált apparátusok helyett.

Szóval a képlet a következő: van Orbán Viktor és mellette a csak sejthető – de a nyilvánosság előtt semmilyen formába nem mutatkozó – kabinetje, baráti köre, üzletfelei, az elnevezés teljesen érdektelen. Ebből a csoportból csak egy alak látszik úgy, ahogy, a régi jó barát, a kollégiumi társ, a párt és Orbán pénzcsinálója, jelenleg az ország legtöbb – vagy helyesebb, ha azt mondom, hogy az egyetlen –  gazdasági befolyással rendelkező szürke eminenciása. Hogy ki ő, azt mindenkinek a fantáziájára bízom.  Ha valaki tudni akarja, tudhatja.
Orbánnak és ennek a szűk – senki által nem látható, de annál befolyásosabb –  kabinetjének van egy engedelmes pártja – a Fidesz–KDNP–nek nevezett mameluk tömörülés, akik közvetlenül a Vezértől függenek, mind egzisztenciálisan mind egyéb vonatkozásban – például, mert valamiért zsarolhatók – ezek öntik „törvénybe”, konvertálják az államhatalom teljes súlyával kikényszeríthető „jogi normává” Orbán és kabinetje által kitalált elgondolásokat,  egyszerűen szólva Orbán akaratát.  Tehát Orbánnak van törvényhozása és Orbánnak van köztársasági elnöke is, aki – ahogy a pesti vicc is mondja – a toaletről a szél által  kifújt és ekképp  az asztalára került használt WC papírt is habozás nélkül aláírja.
De lényegében nincs már Orbántól független sajtó, tájékoztatás, társadalmi nyilvánosság sem, nincs már Orbántól független kulturális, tudományos és művészeti élet, nincs már független országos Választási Bizottság, Állami Számvevőszék, PSZÁF,  Költségvetési Tanács. Nincs már  alkotmánybíráskodás sem, a bíráskodás – az igazságszolgáltatás – függetlenségét egy hónapja, tavaly decemberben számolták fel, az ügyészség már régen nem az, de most az AB tiltása ellenére alaptörvénybe emelték bíróválasztási jogát ezzel tovább erősítve a hatalmát. Az  önkormányzatiság felszámolása is teljes erővel  folyik, az önkormányzati vagyon államosításával, hatáskörei elvonásával a kormányszintű országos szervek hatáskörébe vonásával.
A közoktatás és felsőoktatás is teljesen állami felügyelet és irányítás alá került.
A munka világában az érdekképviseleteket teljesen ellehetetlenítették, a sztrájkjogot lényegileg eltörölték, a munkavállalók jogait szinte teljes egészében felszámolták, a közalkalmazottak, köztisztviselők, és kormánytisztviselők kiszolgáltatottsága és az államnak alávetettsége  pedig  olyan fokú, amire Nyugaton még csak közelítő példa sincs.
Utolsó kormánytól független szervként felszámolták a ombudsmani rendszert, a független adatvédelmi biztos teljes megszüntetésével és Barroso EU bizottsági elnök  kifejezett írásbeli kérése ellenére csonkították az MNB függetlenségét és alkotmányba foglalták az úgynevezett stabilizációs törvénnyel a gazdasági problémákat egyre nagyobb volumenben generáló és a jövő esetleg lehetséges kormányai gazdaságpolitikájának a teljes ellehetetlenítését jelentő 16%-os SZJA–t.

Mindezek az intézkedések egy totális hatalom kiépítését és mindenfajta társadalmi és egyéni autonómia felszámolását szolgálják.

Tehát egyrészről az unortodox gazdaságpolitika – az IMF kipaterolása, a külföldi tőke, különösen a banktőke elleni folyamatos hangulatkeltés, a 16%-os mértékű SZJA, a bevezetett ágazati különadók, amelyek feltételei és időtartama folyamatosan változott aszerint, hogy hónapról, hónapra milyen gazdasági–mutató romlásokat észleltek a gazdaságért „felelősséggel” tartozó kormányzati körök, a nyugdíjpénztárak pénzének az államosítása stb., stb. másfelöl a fentiekben leírt pártállami struktúra kiépítése olyan bizalmi válságot alakított ki a magyar kormánnyal szemben, ami „felverte” a  magyar állampapírok hozamait, és soha nem látott mélységekbe vitte a  forint árfolyamát. Tehát a teljesen agyalágyult gazdaságpolitika és a nagyon is egyirányba mutató társadalompolitika fokozta a hiányt, ennek következménye lett a fokozódó tőkeigény (finanszírozási igény), ami a belföldi források drasztikus és a helyzetből fakadóan önkényes elvonását vonta maga után, ami viszont ismét a piacok bizalmatlanságát eredményezte, ami fokozta a tőkeigényt, ami még jobban hajtotta felfelé a hozamokat, amik megint csak tovább fokozták a tőkeigényt és így tovább, egészen a jelen helyzet tarthatatlanságáig, az államcsőd széléig való sodródásig.
És így jutottunk oda, hogy az ország a piacról finanszírozhatatlanná vált, a tőkebefektetések elmaradása és a tőke kivonása miatt, azaz ismét az EU–hoz és az IMF–hez kellett fordulni. Persze – miután ez a lépés az eddigi hangulatkeltő propagandával erőteljesen szembekerült  – ez is a szokásos taknyolással volt a közvélemény felé tálalva, nehogy még véletlenül is ki kelljen mondani a bűvös szót: bocsánat, tévedtünk.

A múlt heti – Brüsszelben és Washingtonban  zajló tárgyalásokon  nyilvánvalóvá vált a magyar hitelkérelemmel kapcsolatban kialakított  EU és IMF  álláspont, ami a következő:

• vannak előfeltételei a tárgyalások megkezdésének, az IMF ezeket “kézzelfogható lépéseknek” nevezi
• háromoldalú megegyezésről van szó, és az IMF szerint az európai hatóságok támogatás kritikus fontosságú, ezzel a Valutaalap megvárja, hogy hová futnak ki Brüsszelben a magyar ügyek,
• Brüsszel konkrét lépéseket (törvénymódosításokat) vár a kifogásolt törvényekkel kapcsolatban

Az IMF egyértelművé tette, hogy hasonlóan a Barroso levélben foglaltakhoz az összes makrogazdasági folyamatot szabályozó jogi kérdésben felülvizsgálatot kér, különös tekintettel a jegybanki törvény  visszavonására és a 16%-os SZJA alkotmányból (stabilizációs törvényből) kivételére.

A Bizottság  2012. január 12. ülésén csak Magyarországról alakult ki vita a túlzott deficit eljárás vonatkozásában, a másik három állam esetében nem. A  vita során a legfontosabb kifogás az volt, hogy a követelményt egyszeri intézkedésekkel, a különadókkal és a magán-nyugdíjpénztári rendszer átalakításával érte el a kormány. A 2011–es költségvetés előirányzatai is csak azért teljesültek, mert egyrészt a magán–nyugdíjpénztári pénzek egy részét a költségvetésbe pumpálták,  és a tartalékokat teljes egészében felhasználták és október, november folyamán újabb pénzeket szedtek be. E hatások nélkül a  2011-es strukturális hiány meghaladta a 6 %-ot és a 2012–es költségvetés, annak december végi átírása ellenére sem nyújt semmiféle konkrét garanciát arra vonatkozóan, hogy az ezévi 2,8%-os deficitcél tartható lesz, a 2013-as évre vonatkozóan – amikor is a magyar kormány vállalása értelmében már szektorális különadók sem lehetnek, még elképzelés sincs, nemhogy konkrét terv az így kiesett jövedelmek pótlására.
Az eljárás egyik lehetséges következménye lehet, hogy felfüggesztik a Magyarországnak járó uniós támogatások folyósítását. Ez a jelen állapot szerint 2014-ig még hozzávetőlegesen 2000 milliárd forintot jelent, amitől elesik a magyar költségvetés.
A Bizottság is, meg az IMF is  erősen törekszik  hogy a három ügyet (a túlzottdeficit-eljárást, a sarkalatos törvényeket és a pénzügyi segítségkérést) külön kezeljék, melyek ennélfogva a saját  útjukat járják, bár – és itt utalok a bevezetőben írtakra –  vannak közöttük kapcsolódási pontok. Olli Rehn költségvetési biztos például teljesen egyértelművé tette, hogy a jegybank függetlenségének a garantálása, azaz  a Barroso levélben foglalt kérés dacára elfogadott új törvény kijavítása előfeltétele lehet a pénzügyi segítségnyújtásról szóló további tárgyalásoknak.

A másik vonulata a folyamatoknak a magyarországi társadalompolitikai, államhatalmi, jogi állapotok megváltozásának az egyre hangosabb és intenzívebb bírálata, mind a nyugati sajtó, mind nyugati kormánykörök és az EU szervei részéről.
Nagyon kinéz Magyarországnak egy vagy több kötelezettségszegési eljárás is, amely a magyar alaptörvény és az ahhoz kapcsolódó sarkalatos törvények uniós jogba ütközése miatt indulhat az ország ellen. Az EB egy alapos jogi elemzés után, január 17-ig fog dönteni erről. Már decemberben aggodalmának adott hangot az Európai Bizottság több biztosa is több magyar jogszabály miatt.  Mind maga  José Manuel Barroso bizottsági elnök, továbbá Viviane Reding igazságügyi, Neelie Kroes médiaügyi, illetve Olli Rehn gazdasági-pénzügyi kérdésekben illetékes bizottsági alelnök aggályai miatt a Bizottságban  jelenleg a jegybank függetlenségét, a bírók idő előtti nyugdíjazását és az adatvédelmi hivatal függetlenségét is vizsgálják. A vizsgálat eredményeként döntenek majd arról, hogy Magyarország megsértette-e az uniós alapszerződés egyes rendelkezéseit avagy sem.
Azonban a végeredmény sejthető, ha másból nem, Barrosónak abból a  kijelentéséből, hogy „… az Európai Unió végrehajtó szerve minden hatalmát felhasználja annak érdekében, hogy Magyarország igazodjon az EU elveihez és értékeihez.” Az elnök ugyanebben a beszédében arra tényre is felhívta a közvélemény figyelmét, hogy  az alapszerződés értelmében ilyen ügyekben a Bizottság bíróságként járhat el, és már jó ideje figyelemmel kíséri a magyarországi jogalkotást. Ebben a beszédében Barroso elégedettségét fejezte ki azt illetően is, hogy „…. a magyar kormány kész módosítani a jogszabályokat, ha azok a Bizottság vizsgálata szerint ellentétben állnak az uniós jogszabályokkal és értékekkel.”

A Bizottságban folyó munkával egyidőben csütörtökön – 2012. január 12. – a magyarországi helyzetet vitatta meg az Európai Parlament állampolgári jogokkal foglalkozó szakbizottsága is. Az Európai Bizottság  jogérvényesülési főigazgatója  Françoise Le Bail vezetésével a bizottság többek között azt vitatta meg, hogy nem sértik-e az uniós jogszabályokat a jegybank függetlenségét, a bírók idő előtti nyugdíjazását és az adatvédelmi hivatal függetlenségét érintő új magyar törvények.
A vitában  felszólaló EP-képviselők a fenti témákon túlmenően a melegek házasságának tiltását és az új egyházügyi törvényt is felemlegették.
Az Európai Parlament 2012. január 18-án – tehát az Európai Bizottság állásfoglalását követő napon – szerdán délután 3 órától tart vitát a magyarországi politikai fejleményekről. Az ülésen az EP-képviselők mellett felszólal José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke is. A vitában várhatóan szó esik a január 1-jén hatályba lépett magyar Alaptörvényről, a sarkalatos törvényekről és az Orbán-kormány egyéb intézkedéseiről. A képviselők a Bizottság által javasolt intézkedéseket is meg fogják vitatni.

Orbán 2012. január 13-án a Kossuth rádió 180 perc című adásában az alábbiakat nyilatkozta:
„Az EU-val folytatott jogi vita már valamelyest tisztább, mint két héttel ezelőtt. A bírói ügyekben az uniónak nincs kompetenciája, ez magyar ügy. Az adatvédelmi biztos ügye porszemnek tűnik a gépezetben. Átszerveztük a biztos hivatalát, ezt kifogásolják az EU részéről.”
A miniszterelnök ebben az interjúban azt is kifejtette, hogy a jegybanktörvénnyel kapcsolatosan látszanak már olyan jogi érvek, amelyeket a kormány el tud fogadni.

Martonyi külügyminiszter is 26 országba írt megnyugtató levelet és számtalan fórumon hangoztatta Magyarország megegyezési készségét.

Fellegi Tamás tárcanélküli miniszter is roadshow-zik annak érdekében, hogy lecsillapítsa a mára nyilvánvalóan végletesen felbolydult kedélyeket.

Ugyanakkor mindez mit sem ér, ha a kistestvér – meglovagolva a Fidesz által eddig szított EU és nemzetközi tőkeellenességet – nyilvános autódafén égeti el az EU zászlót a közönség nagy örömujjongása közepette, és követeli Magyarország haladéktalan kilépését az EU-ból. Amit a Fidesz elkezdett, azt felerősítve folytatja a Jobbik, és a Fidesz már hiába próbálja a szellemet visszagyömöszölni a palackba az már nem megy, a Jobbik ezt nem hagyja neki.

Orbán a saját csapdájába esett kétszeresen is. Egyrészt 23 éves trükkje az a Fidesznek és jelesül Orbán Viktornak, hogy mindent lehet, amit jogszabály nem tilt. A Fidesz teljes története leírható ennek az elvnek a mentén.
Orbán még mostanában is – az egyre fokozódó nemzetközi nyomás közepette is – többször azzal állt elő – nemcsak ő, de magyar hangjai is, Szijjártótól Gíró-Szász Andrásig – hogy álljon elő az Unió konkrétumokkal, mert politikai véleményekkel nem tud és nem is akar vitatkozni. Jól tudta azt a miniszterelnök, hogy miért mondja ezt. Nyilvánvalóan az uniós jogban egy csomó minden egyáltalában nincs szabályozva, mert senki nem gondolt arra, hogy az íratlan normákat valaki is, valamikor is fel fogja rúgni. Első nekifutásra ezért nem talált az Unió fogást a médiatörvényeken sem.

Például nyilvánvaló, hogy egy klubban a működési szabályzatban nem fektetik le részletesen, hogy hogyan kell az asztalnál viselkedni. Ha valaki mindent kanállal eszik, nem szólnak, mert nem tilos, bár felettébb szokatlan. Ha valaki az asztalnál hangoskodik, nem szólnak, de azért kifejezésre juttatják óvatosan, hogy zavarja őket a dolog. Ha valaki mindezek után jóízűen böffent is egyet, akkor ezt már minden bizonnyal egyik másik asztalszomszéd szóvá is teszi. Erre lehet persze azt válaszolni rátartian és pofátlanul, ártatlan szemeket meresztve, hogy miért, mi tiltja? – de nem célszerű, mindenképpen kiderült ugyanis, hogy az íratlan normákat az illető semmibe veszi. És, ha ezek után még szellent is egyet azon az alapon, hogy ezt sem tiltja a klub szabályzata, nem kell azon csodálkoznia, ha távozásra szólítják fel. Hangoskodhat, hogy ez összeesküvés, azért akarják eltávolítani, mert nem szeretik, handabandázhat mindenfélét arról, hogy ő ártatlan és csak azért hurcolják meg,mert élni mert a jogaival,  szuverén módon próbált meg viselkedni. Magában be kell látnia, hogy hülyére próbálta venni a klub tagságát, de ez végül egy ponton túl már nem ment.

Hát Orbán is így járt. Egy csomó dolog az uniós jogban nincs szabályozva, mert annyira evidens, hogy hozzá tartozik az Unió és a tagállamok normál működéséhez, hogy senkiben még csak fel sem vetődött ezek Uniós szabályozása. Senki még csak gondolni sem mert arra, hogy lesz majd valaki, aki megpróbálja a többit totál hülyének nézni és felrúgja ezeket az alapvető működéshez szükséges, de külön le nem fektetett szabályokat.
Mostmár az Unió is látja, hogy ezzel van dolga. Ahogy azt nagyon szemléletesen jellemezte Ungvári Tamás egy televíziós műsorban, ha egy oldatot túltöltenek akkor egy ponton annyira telítődik, hogy kicsap. Nos ez történt Magyarországgal is, meg jelesül magával Orbán Viktorral. Addig járt a korsó a kútra, mígnem eltörött. Szó sincs itt semmiféle összeesküvésről, szó sincs itt a magyarok bántásáról, szó sincs itt a magyar szuverenitás felszámolásáról. Arról van szó csupán, hogy betelt a pohár. Elunták Orbánt, mint embert, mint politikust, és elunták ezt a sunyi, a joghézagokat kihasználó politikát, ami ráadásul az együttműködés teljes tagadására épül, holott az EU éppen hogy az azonos elvek alapján szerveződött együttműködési közösség.

A másik csapda a szélsőjobbnak történő politizálás, aminek haszonélvezője egyértelműen a Jobbik lett, kárvallottja pedig az egész ország.

Szemben a hazai közírók többségével és a nyugati sajtó legtöbbjének és az uniós államok kormányköreinek és magának az Uniónak az elmúlt másfél évben hangoztatott következtetéseivel nekem az a sziklaszilárd meggyőződésem, hogy az úgynevezett gazdasági szabadságharcot Orbán azért találta ki, hogy ne lehessen gazdaságilag rákényszeríteni az egypártrendszer kiépítését szolgáló állami és jogi berendezkedés felülvizsgálatára. Ezért nyitott a kommunista Kína felé, azt nyíltan Magyarország szövetségesének nevezve, ezért kereste Szaúd Arábia kegyeit, ahol az emberi jogok és szabadságok kevesebbet érnek, mint egy légypiszok az üvegen.

De nem sikerült neki és most hazánk csődje és/vagy az ő hatalma  a tét.

Nekünk demokratáknak a hogyan tovább kérdésében ezt kell szem előtt tartanunk, és fel kell készülnünk arra az esetre is, hogy a hatalma érdekében – esetleg – inkább az államcsődöt választja. De azt is látnunk kell, hogy, ha meghátrál, az is csak látszólagos lesz. Az elmúlt másfél év nem a véletlenek műve volt, azt Orbán magától fel nem adja még akkor sem, ha látszólag visszavonulót fúj. Ha így történik, még jobban kell figyelni, mert akkor máshonnan fog támadást indítani a hatalom ismételt totális visszaszerzéséért.

Egyebek mellett épp ez a tény szól legnyomatékosabban amellett, hogy mihamarabb  létre kell hozni az Új Ellenzéki Kerekasztalt.