A jogállamról

Az 1949. évi XX. törvényt szinte az utolsó szóig átíró, de pro forma az Alkotmányt csupán csak módosító 1989. évi XXXI. törvény teremtette meg azt a rendszert, aminek a lebontása napjainkban gőzerővel folyik, ha nem is ért még teljesen a végére, bár  gyakorlatilag már igen. Az „új” rendszer jogi normaszöveggé összefoglalása a majd a jövő év tavaszán elfogadandó – elveit ismerve hihetetlenül retrográdnak tűnő – új alkotmány lesz, amely végképp a szemétre dobja a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon kötött az Országgyűlésben 1989. október 18-án elfogadott, az utóbbi hat hónapban már nagyon jelentősen megcsonkított, szétzilált, eredeti jelentéséből nagyon sok helyen teljesen kiforgatott, de még mindig hatályban lévő 1949. évi XX. törvényt a Magyar Köztársaság Alkotmányáról.

Az Alkotmány még most is hatályban lévő 2. §-a a következő rendelkezést tartalmazza: „A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”

Az utóbbi időben – figyelve a politikai, hatalmi térben folyó változásokat – egyre gyakrabban felmerül a fenti szabályra való hivatkozás a társadalmi diskurzusban, anélkül azonban, hogy pontosan tisztázva lenne, hogy mit is értsünk pontosan a  jogállam fogalma alatt. Magam is az előző – a demokráciáról írt – blog bejegyzésemben (http://demokrata.budapestoldal.hu/2010/11/demokraciarol/224) a demokrácia egyik jellemzőjeként említettem ugyan a jogállamot, de nem fejtettem ki annak mibenlétét.

Így történhet meg az – ami a magyar történelemben már-már szokásos – hogy a jogállamra hivatkoznak azok is, akik egyrészt nagy valószínűséggel semmilyen ismerettel nem rendelkeznek erről, vagy ha igen, akkor magasról tesznek rá, másrészt minden erejükkel azon vannak, hogy ezt a jogállamot megszüntessék. .

De hivatkozik rá szinte mindenki, más-más jelentéstartományban használva a fogalmat, ezért aztán, mint a mai magyar közéletben és közgondolkodásban szinte minden fogalom esetében a mondatok, az érvek e témában is  elszállnak egymás mellett, ahelyett, hogy egymásra reflektálnának.

A legáltalánosabb megfogalmazás szerint,  ami már-már szállóige, a jogállam azt jelenti, hogy a jog uralkodik az emberek felett, nem pedig az emberek a jog felett. Ez lényegében le is fedi a fogalmat, de ehelyütt azért ennél pontosabb leírásra és definícióra törekszem.

A jogállam tehát olyan államforma, ahol a közhatalmat a nyilvános és írott különböző szintű jogszabályok tartalmának megfelelően, és a jogszabályokban meghatározott eljárások keretében, arra feljogosított szervezetek és személyek gyakorolják.

Tehát a jogállamban

-        az önkényes döntésekkel szemben a jogszabályok által előre meghatározott döntések születnek,

-        a bíróságok előtt és a törvények előtt minden ember egyenlő, azaz általános jogegyenlőség van, az állam minden polgárára – társadalmi státuszára tekintet nélkül – a jogszabályok egyaránt vonatkoznak,

-        az alkotmányt és az alkotmányos berendezkedést az ember elidegeníthetetlen jogaiból  vezetik le, az alacsonyabb szintű  jogszabályok is erre vezethetők vissza, és ezek kikényszerítése a bíróságok feladata, és végül, de nem utolsó sorban

-        a hatalommal felruházott emberek sem állnak a jog és a jogrendszer felett.

A jogállamiság fogalma a  második világháborút követően kapott különös hangsúlyt, a Weimari Köztársaság bukásával kapcsolatban. Adolf Hitler ugyanis szabályos választásokon, az állam törvényeivel összhangban, azokat betartva, legitim módon jutott a kormányzati hatalomhoz. Az azt követő események azonban bebizonyították, hogy a  demokrácia önmagában nem jelent semmiféle garanciát az alkotmányosság, a jogrend, a jog minden körülmények közötti érvényesülésére, mert megkérdőjelezhetetlen és hatályon kívül nem helyezhető értékek, a demokrácia intézményrendszere, a hatalommegosztás elve, a fékek és ellensúlyok rendszere, a kormányzás transparenciája és kontrollálhatósága a többség birtokában kiiktathatók, a mindenkori többség a kisebbségek jogait korlátozhatja végsőleg meg is semmisítheti  és olyan erők és olyan személy léphet hatalomba, amely, aki magát a jog fölé helyezi.

Tehát a jogállam az emberi szabadságjogokból, az ember elidegeníthetetlen szabadságaiból ered, annak jogilag strukturált formája. Röviden azt jelenti hát, hogy vannak olyan principiumok a társadalomban, amik semmilyen formában nem érinthetők, mert azok az ember elidegeníthetetlen szabadságai, olyan jogok, amik nem egyes embertől, nem is a társadalomtól, nem is politikai, kormányzati hatalomtól erednek, hanem az emberrel együtt születnek és mindaddig megilletik, míg él.

Ugyanakkor a jogállam – lévén, hogy a szó maga is tartalmazza – semmiképpen nem választható el a jog fogalmától.

A jog a jogállamban olyan, az állami akaratot kifejező, de az ember elidegeníthetetlen szabadságaiban gyökerező szabályrendszer, amelyet az állami szervek – előre meghatározott és biztosítékokkal körülbástyázott rendben – alkotnak meg, hoznak létre, és amelynek érvényesülését az állam kényszerítő eszközökkel is biztosítja. Olyan magatartási szabályok összessége, melynek keletkezése elsősorban állami szervekhez kötődik (azonban lehet nem állami, normaalkotó eljárás is, pl. népszavazás), azokat az állam bocsátja ki, szankcionálja, a már kialakult magatartási szabályok nem követéséhez, megsértéséhez állami kényszerintézkedéseket, hátrányokat fűz. Ennélfogva az adott társadalomban általánosan kötelezőek, érvényesülésüket az állami szervek végső soron kényszerrel biztosítják.

Ide tartozik még a jog „születésének”, létrejöttének a problematikája is, melyet a jogirodalomban jogforrásnak hívnak. Eszerint a jogforrás azt a formát jelenti, amelyben a jogszabály megjelenik, jogszabályként  felismerhető, megismerhető és alkalmazható. Jelenti egyrészt a jog létrehozóját (belső jogforrás: jogalkotási joggal felruházott állami, önkormányzati szervek), másrészt a jogszabály megjelenési formáját, alakját (külső jogforrás: a jogszabályoknak az a formája, amelyben a jogi norma  megjelenik, pl.: törvény, rendelet.).  A jogalkotási szintek szerint a jogforrások hierarchiába rendeződnek, ezt nevezik jogforrási hierarchiának. Ez azt jelenti, hogy az alacsonyabb szinten álló jogszabály nem lehet tartalmilag ellentétes a magasabb szinten álló jogszabállyal, de azt is jelenti, hogy bizonyos alapvető emberi, állampolgári jogokat vagy az államformát, a hatalmi berendezkedést, a kormányzat struktúráját stb. érintő kérdésekben csak törvénnyel lehet intézkedni, csak törvényben lehet normát alkotni.

A fentiek ismeretében tekintsük át gyorsan, hogy a mai magyar politikai, hatalmi rendszer és főképp gyakorlat, megfelel-e a jogállamiság kritériumainak, megfelel-e a joguralom elveinek?

A még jelenleg is érvényes alkotmányos rend nem tér ki arra, semmilyen szabály – íratlan még csak-csak, de írott semmiképp sem – nem szabályozza, hogy lennének a társadalomban megkerülhetetlen szabadságok, másként fogalmazva jogelvek.

A rendszerváltó honatyák nem gondoltak arra az esetre, hogy biztosítékokat  kell beépíteni a rosszhiszemű joggyakorlás szankcionálására, a joggal való visszaélés eseteire, a társadalmi rendeltetésétől eltérő joggyakorlás megakadályozására. Ezek ugyan régi – már a római jogból ismert és azóta is élő – jogelvek, de éppen az alkotmányos rend megvédése érdekében ezeknek az elveknek az alkotmányos elvek közé emelésére a rendszerváltás eufóriájában senki nem gondolt. Ezért aztán csak egyetlen szabály létezett, nevezetesen: a parlament teljes létszámának kétharmada elegendő a teljes magyar jogrend megváltoztatására. De egyrészt senki nem gondolt a szabály megalkotásakor arra, hogy ekkora hatalom egyetlen politika erő kezében összpontosulhat majd, másrészt fel sem tételezték, hogy valaki, bárki, úgy értelmezné ezt a politikai hatalmat, hogy azzal akár vissza is élhet és azt csinálhat a köztársaság intézményeivel és az állampolgári jogokkal, amit csak akar, azaz, amit az érdekei kívánnak. Jóhiszeműséget és demokratikus gondolkodást  tételeztek fel  ott, ahol a jóhiszeműségnek és egyéb feltételezéseknek semmi helye, biztosíték helyett megelégedtek annak feltételezésével, hogy egyrészt a kétharmad mindenképpen több politikai erő koalíciója, ennélfogva konszenzus kényszere lesz, másrészt, hogy mindenki tiszteletben fogja tartani kétharmados hatalma ellenére is a jogállamiság egyébként más biztosítékokkal nem megtámasztott – ugyanakkor nagyon is jól ismerhető – alapelveit.

Hát tévedtek!

Ennek ugyan valóban így kellett volna lennie, de nem számoltak azzal, hogy egyszer kétharmadhoz juthat egy olyan párt ebben az országban, amelynek már születése is a joggal való visszaélés gyakorlatában fogant. „Amit törvény nem tilt, azt szabad!” – volt örökbecsű kijelentése már a kezdetekkor a jelenleg kétharmadot birtokoló politikai alakulat akkori és mostani vezetőjének.

És ez az elv és gyakorlat ebben a politikai alakulatban 20 év óta töretlen és most ennek „gyümölcseit” látjuk megérni nap, mint nap. Valóban semmi nem tiltja, hogy a kétharmad azt csináljon ezzel az országgal, ezzel a hatalmi politikai berendezkedéssel, ezzel az alkotmányos renddel, az emberi és állampolgári szabadságjogokkal,  amit csak akar. Él is vele, látjuk minden nap.

Ha ez a politikai  erő, mely most a kétharmadot birtokolja valamennyire is a sajátjának tekintené a jogállamot, a liberális parlamentáris demokráciát, a szabadságjogokat, a piacgazdaságot és azok intézményeit, akkor egész egyszerűen nem történhettek volna meg azok a dolgok, amik eddig a kétharmad birtokában, azzal visszaélve mégis megtörténtek.

Valóban van ember ebben az országban – persze olyan, aki egyrészt demokratának vallja magát, másrészt pedig tisztában is  van annak jelentésével – aki azt képzeli, hogy tényleg a demokrácia kiteljesedése, ha a kormányzó hatalom – akinek „csak” annyi volna a dolga, „csak” arra kapott megbízást, hogy négy éven át kormányozza ezt az országot, teremtsen minél jobb gazdasági és társadalmi feltételeket az ország fejlődéséhez, népe gyarapodásához, nemzetközi kapcsolatai elmélyüléséhez stb. – saját hatalma kiteljesítése érdekében nap, mint nap átírja a hatályos alkotmányt, a törvényeket saját képére és ábrázatára alakítja?

Tényleg van, ki  hiszi, hogy az a demokrácia útja, ha a kormányzó hatalom a gazdálkodását, gazdasági intézkedéseit ellenőrző szerveket felszámolja – lásd az Állami Számvevőszéket, a Költségvetési Tanács minapi teljes felszámolását és helyettesítését egy semmire nem alkalmas grémiummal, a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsa személyi összetételének a  kormány kompetenciájába rendelését, a miniszteriális szervezetek szinte teljes személycseréjét, a politikai lojalitás megteremtése a felmondás indokolásának eltörlésével megteremtett teljes kiszolgáltatottsággal. Vagy, ha a nyilvánosságot teljesen centralizálja és a nyilvánosság médiumait a TV-ken, rádiókon át az írott sajtóig és az internetig egzisztenciális fenyegetéssel cenzúra alá vonja? Vagy, ha  az állam gazdasági hatalmát és erőforrásait a „törvénykezés” útján, a törvénykezési hatalommal visszaélve erőszakkal bővíti – lásd a magán-nyugdíjpénztárak vagyonának, jobban mondva 3 millió ember vagyonának és egyúttal a jövőjének, a tisztes öregkora esélyének  az államhatalom felhasználásával és folyamatos dezinformálással történő kisajátítását, vagy a természetvédelmi szükségállapot kihirdetésével bármely magántulajdon időkorlát nélküli állami irányítás alá vonását?

Vagy, ha kell, a törvényeket is személyre szabják (lásd a lex Borkait, a lex Szászt vagy legújabban a lex Szapáryt), vagy a visszamenőleges hatály római jogi elvét sutba dobva törvénnyel rabolnak el törvény alapján megállapított jövedelmeket?

Vagy, ha  az új alkotmányt egyszerű kétharmaddal a kétharmadot birtoklók hosszú távú hatalmi érdekeiknek megfelelően alkotják meg, majd annak megváltoztatását szinte teljesen ellehetetlenítő szabályt akarnak életbe léptetni?

Csak zárójelben jegyzem meg. Ha az alkotmányosság tényleg oly fontos a jelenlegi „alkotmányozó” hatalomnak, és annyira konszenzusos kell legyen szerinte, hogy ilyen kemény intézkedésnek kell védenie, akkor talán ennek az új alkotmánynak is ki kellene állnia ezt a próbát!!!

Vagy, ha a parlament jogalkotó munkája ellenőrzésének a teljes kiiktatására törekszik – lásd az államelnök már-már nevetségességbe fúló megválasztását és működését vagy az AB szervilis bírákkal való feltöltése érdekében a választás módjának a kormányzati többség alá rendelését és, amikor még ez sem vezet eredményre, akkor az ÁB hatáskörének a korlátozását?

Vagy, ha piacellenes intézkedéseket hoz, azaz az államhatalom felhasználásával a piaci szereplőket kifosztja, a gazdaságból az anyagi erőforrásokat az állam nagyon is homályban maradó  céljaira a törvényhozás felhasználásával elszívja?

Vagy az, ha az állam büntető hatalmát egy párt uralma alá rendeli, már ehelyütt is  bizonyított pártkatona  élethosszig tartó tisztségbe emelésével?

És a sort hosszan lehetne folytatni, de felesleges!

Innen jelentem, bárminek is nevezze ezt a kormány és a hozzá közel álló politológusok – lásd Századvég – hívja ezt a demokrácia új típusának (Kövér László), a kapitalizmus válsága megoldása magyar útjának (Orbán Viktor; Századvég politológusai) egy új kísérletnek (Orbán Viktor), egy új modellnek, egy sajátos  magyar útnak (nagyon sokan a kormányoldalról és a magát  entellektüelnek beállító  holdudvarából), ez bizony nem más, mint az egypárti diktatúra, az egyszemélyi hatalom kiépítésének egyre szemérmetlenebb, egyre agresszívebb, egyre cinikusabb és – ahogy azt már a múltban is oly sokszor megszokhattuk – egyre hazugabb folyamata.

És mindaddig, amíg vannak ebben az országban véleményformáló elemzők, hivatásos a „valót” megmondók – neveket nem írok, pedig hosszan lehetne sorolni – akik a jólétért, a biztos és magas szintű egzisztenciáért, a celeb létért, a nyilvánosságban való folyamatos szereplésért és az így megszerzett társadalmi tőkéért hajlandók védeni a védhetetlent, hajlandók az emberek dezinformálásában részt venni, addig ennek az országnak a sorsa reménytelen.

Amely nemzetnek nincs értelmisége, annak a nemzetnek nincs jövője!