Mostanában a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, melyet a magyar nép maradék életerejét összeszedve vívott ki a szavazófülkékben – lásd még a fülke forradalom kifejezést – az első vezető és szószólói, és mindenki, aki él és mozog a kormányoldalon és a nyilvánosság elé kerül valamely okból – beszédeiben felbukkan egy nagyon jellemző, ennélfogva szimptomatikus dichotómia. Az idézet nem szószerinti, de lényegi: Ezentúl a közérdek mindenkor meg fogja előzni a magánérdeket, azzal szemben mindig előnyt fog élvezni.
Miután nem definiált a közérdek fogalma és különben is az a legáltalánosabb megközelítés szerint is csak, sok kis közösségi érdekké összeállt magánérdek lehet, mely kis közérdekek igazán nagy társadalmi dolgokban összeadódhatnak nagy társadalmi érdekekké, de erről egyrészt készíthető katalógus – a diktátorok sosem adnak meg közérdek katalógust – másrészt a katalógus definitíve nem lezárható, tehát mindenkor nyitott, azaz a kis közösségi érdekek alkalmanként állnak össze össztársadalmi érdekké, de akkor meg mindig konkrétan megnevezhetők. Mindig!
Mik lehetnek a közérdek katalógusának állandó elemei? Az államforma, a parlamentáris demokrácia a kormányzás módja, a gazdasági berendezkedés, a társadalmi alrendszerek működésmódja, az esélyegyenlőség, a társadalmi szolidaritás, az állami erőforrások felosztásának a módja, a magántulajdon sérthetetlensége, a tisztességes gazdasági verseny, a korrupció ellenes társadalmi, gazdasági működésmódok kidolgozása és védelme, a zöld programok, a fenntartható gazdasági fejlődés, és mind közül a legfontosabb: az emberi jogok és azok érvényesülése. Nagyjából ennyi. Alkalmi közösségi érdek például az iszapkárosultakon segítés, de még precízebben nevesíthető és egyúttal azonnal ki is bővíthető, tágabb közösségi, sőt globális érdekké, azaz azzá az igénnyé, hogy ilyen iszaptározók ne jöjjenek létre vagy, ha mégis, akkor olyanok legyenek, hogy csak akkor okozhatnak embernek és természetnek kárt, ha az ég egybeesik a földdel.
Ha csak úgy általában hivatkozik a politika, a hatalom a közösségi érdekre – pláne mindig szembe állítva azt az általában vett egyéni érdekkel, ami úgy sületlenség, ahogy van – akkor mindig fel kell tennünk, hogy itt valaminek az eltakarásáról van szó. Ez tehát egy szómágia, egy szódíszlet, ami a valóságos érdekeket, mozgásokat és folyamatokat hivatott eltakarni az avatatlan tekintettek elől.
Diktátorok és diktatúrák szeretnek a közérdekre és annak mindenkori primátusára hivatkozni, de sosem definiálják, hogy az adott döntést, aminek a meghozatalára a közösségi érdek érvényesítésére hivatkoznak, mely konkrétan megnevezhető közérdek indokolja. Csak úgy általában közérdek ezt vagy azt megtenni, ezt vagy azt nem megtenni, stb. És már kész is a magyarázat, az indok, amivel a döntést megokolják.
Gondosabb vizsgálódást vagy elemzést követően – ez az, ami fájón hiányzik a magyar véleményvezérek ítéleteiből és következtetéseiből, ideértve a celebbé válni akaró, akkor is mondunk valamit, ha fogalmunk sincs arról, amiről beszélünk politológusokat is – szinte mindig kiderül, előbb vagy utóbb, hogy a közösségi érdeknek nevezett valami csupán és nyersen szűk magánérdek. Minél erőteljesebben hangsúlyozzák a közérdeket, annál szűkebb magán érdek érvényesítéséről van szó.
Vegyük közelebbről szemügyre ezt a dichotómiát, a közérdek és magánérdek antagonisztikus, egymással minduntalan összeütközésbe kerülő ellentétpárját, ahol a hatalomnak kell(ene) a közérdek védelmére kelnie, különben az a sok-sok magánérdek felfalná és akkor ugyan mihez is kezdhetnénk mi, immár közérdek nélkül, kizárólag a magánérdekeknek kiszolgáltatottan?
De hál’ istennek, e nép sosem szenvedett hiányt a közérdek felkent ismerőiben és védelmezőiben.
Horthy Miklós a közérdeket egy neobarokk rendszer életrehívásában, egy, a régivel kiegészített „új” nemesség létrehozásával a feudalizmus folytatásában, a falu, a vidék, a föld, mint a nemzet tiszta forrásai hamis idealizálásában. A közérdeket azonosította magával a nemzettel, mint olyan entitással, amihez tartozás megadja az élet különleges, mindenki másnál jobb, felemelőbb, igazabb minőségét, mely nemzet tisztaságának a forrása a hősies történelmi múlt, mely kiemelte e nemzetet a többi nemzet közül, és egyúttal fölé is emelte amazoknak. Az ezeréves államiság, a nemzet ellen elkövetett igazságtalanságok – különösen Trianon igazságtalansága – és a kereszténység, ebből is kiváltképp a katolicizmus volt ideológiája szerint az a kovász amely a nemzetet nemzetté teszi.
Horthynál ez volt a „közérdek” – bár ezt inkább úgy hívták, hogy a nemzet érdeke, nemzeti érdek – mely csak fügefalevele volt az antiszemitizmusnak, az egyéb rasszizmusoknak, más népek, nemzetek felett érzett felsőbbrendűségnek, a bolsevizmus elleni harcnak, ami nem valamiféle igazságkeresés volt, a sztálini, kun bélai rendszerek gaztetteinek, terrorjának a tisztázására, hanem pusztán csak a feudális rendszer védelme, a kevés privilegizáltak jólétének a megőrzése és fenntartása, a nyomorgó sokaság, az alávetettek és ennélfogva alattvalók felett. Ez volt a Horthy rendszer „nemzeti érdeke”. Mindenki tudja, aki tudni akarja, hogy mindez hová vezetett. Háborúhoz, vagonokhoz, Nemzeti Számonkérőszékhez, Hungarista nagytanácshoz, Duna parthoz, gyepűvédelemhez, a nemzeti vagyon szinte teljes pusztulásához, egymillió honfitársunk halálához.
De ezt követően is voltak felkent képviselői a „közérdeknek”. Ekkor a közérdek már a proletáriátus hatalma, a kommunizmus alapjainak lerakása, a szüntelen, lankadatlan és kérlelhetetlen harc az imperializmus és az azt támogató vagy legalábbis a kezére játszó belső ellenség ellen. Közérdek volt a világbékéért folytatott harc, melyen hazánk nem rés, hanem erős bástya volt, a szüntelen éberség a nagy építő munka szabotőreivel szemben. Közérdek volt a nagy Sztálint imádni és tisztelni, csalhatatlanságát, jóságát, és meg nem kérdőjelezni zsenialitását, valamint legjobb tanítványával Rákosi Mátyással szemben majdnem ugyanilyen hevesen ugyanezeket érezni és gondolni.
Közérdek volt a kizsákmányolóktól minden vagyonukat elvenni a proletariátus nevében, közérdek volt őket kitelepíteni, internálni, börtönbe zárni, de közérdek volt a belső ellenség üldözése és a vele való leszámolás, először a politikai ellenfelekkel, majd a saját hívekkel, harcostársakkal. A proletáriátus érdeke volt a beszolgáltatás, a kollektivizálás, a kulákok meghurcolása, a városokban még az önálló kisegzisztenciáknak is a felszámolása. Közérdek volt tehát a társadalmi tulajdon létrehozása a magántulajdon rovására, annak teljes felszámolása árán. Tehát a társadalom – ez így, ebben az értelmezési tartományban szintén teljesen értelmetlen fogalom – kisajátította a magántulajdont, megszüntette az egyéni szabadságjogokat, minden hatalmat a dolgozó népre, azaz önmagára ruházott. Miután azonban a proletáriátus, a dolgozó nép nem lehet együttesen, mint önálló entitás sem tulajdonos, sem a hatalom birtokosa és gyakorlója, ezért e jogosítványok szükségképpen átháramlottak egy már értelmezhető és létező entitásra, a centralizált államra. Az állam mögött meg ott állt a Párt, mint minden jó forrása egyfelől, másfelől, mint a közérdek ismerője és képviselője. Ő volt, ő lett a végső letéteményese a közérdeknek és a közjónak. És innen már csak egy ugrás volt, hogy végsőleg ennek a pártnak a vezetője jelenítette meg a nép akaratát, a társadalmi (állami, köz) tulajdont, a népszuverenítást, azaz a néphatalmat.
A Kádár rendszerben ez folytatódott. A párt és annak Központi Bizottsága, de még inkább annak Politikai Bizottsága és annak vezetője, a párt első-, később főtitkára volt a letéteményese és személyében is kifejeződése a közérdeknek, a társadalmi érdeknek, népgazdasági érdeknek, tehát röviden a közjónak. És az is nyilvánvaló volt, hogy ez a társadalmi érdek és a népgazdasági érdek a mindenkor a magánérdekek előtt és felett állt. A Párt és az állam nemcsak képviselte, de a néphatalom magára vétele által szüntelenül érvényesítette is – államhatalomként, párthatalomként – e közérdeket az egész társadalom üdvére és javára.
És ez a közérdek minden társadalmi alrendszerben is megjelent kisebb nagyobb intenzitással. A Horthy korszakban is, a Rákosi rendszerben is, meg a Kádár rendszerben is. Mindig volt mindegyik kurzusnak a nemzet, a dolgozó nép – Kádár idején már differenciáltan használva; a proletáriátus szövetségben a parasztsággal és az értelmiségivel, ők így együtt voltak a dolgozó nép – érdekeit érvényesítő politikája az oktatásban, a kultúrában a közéletben stb. A hatalom – nevezzék azt kormányzónak és a politika centrumában álló keresztény középosztálynak és a politikai hatalmat folyamatosan birtokló Egységes pártjának, vagy MDP-nek és Központi Vezetőségnek és Rákosi elvtársnak vagy MSZMP-nek, Központi Bizottságnak és Kádár elvtársnak – mindig csalhatatlan pontossággal ismerte a nemzet vagy a proletáriátus vagy a dolgozó nép érdekét, azaz a köz érdekét, és minden intézkedésük tettük, döntésük legitimációját az általuk – mindig változó tartalommal – tételezett közérdek, társadalmi érdek, nemzeti érdek adta, arra vezették vissza. Ők voltak ennek az érdeknek a letéteményesei, kifejezői, hordozói, megtestesülései.
Ha valaki is csak egy kicsit is hajlandó belegondolni tudhatja, hogy a nemzeti vagy közérdek – kádár kori nevén társadalmi, népgazdasági érdek – mindig mindenkor egy szűk hatalmi elit politikai, társadalmi és gazdasági hatalmának, privilégiumainak a biztosítását és fenntartását leplezte. Nyers és otromba hatalmi érdekek – végsőleg a pénz, a jólét és a megkülönböztetettség érzése volt az úgynevezett közérdek forrása.
És most ismét itt van egy párt, egy ember, aki mindenki másnál jobban tudja, mi a közérdek, és azt is – hasonlóan ugyanígy gondolkodó elődeihez – hogy az mindenkor meg kell hogy előzze a magánérdeket. És miután ő az, aki tudja , ismeri a zemberek érdekét és ennélfogva akaratát, ezért egyedül ő hivatott eldönteni, hogy mit kell tenni ebben az országban és azt is, hogy hogyan!
És ismét itt van közöttünk virulensen és politikai hatalomhoz jutva az a teória, hogy a zemberek érdeke és akarata felette áll a csak az egyéneket szolgáló és ezzel szükségképpen a zemberek érdekeivel szemben mozgó, azzal ellentétes, sőt azt egyenesen támadó, megsemmisíteni óhajtó egyéni érdekeknek.
És ismét itt van a közösségi érdek annak nyilvánvalósága ellenére, hogy olyan, hogy KÖZÖSSÉG a maga konkrétságában nem létezik. Tételezni lehet, de már a tételezése is önkényes, miután csak olyan tág tartományban értelmezhető, ami egyúttal alkalmatlanná is teszi a fogalmat konkrét gazdasági, társadalompolitikai lépések igazolására. Az tehát legfeljebb csak szimbolikus és általánosító jelentéssel bír.
Ismét megjelent az a politikai elv, mely szerint lehetséges egyetlen politikai aktornak kifejeznie a társadalom teljességét nem annak sokszínűségében, hanem valamiféle homogén egységében. És ehhez más szereplőkre nincs is szüksége, tehát, mint feleslegest megint kidobja, megszünteti.
Ugyan miért kellene hatalommegosztás, mi szükség volna a hatalom fékeiként és ellensúlyaiként, ellenőreiként működő, autonóm szervek, szervezetek meglétére? Ezek – ha vannak is – nem a hatalmat kell, hogy ellenőrizzék – hisz a hatalom ab ovo a közjó letéteményese, az emberek akaratának kifejeződése, a közérdek testet öltése – hanem azokat az erőket, amelyek megpróbálnak a közjó, a közérdek elé tolakodni, azt háttérbe szorítani és annak kárára érvényesülni.
A hatalmat – mely mindenkor képes az emberek akaratának a kifürkészésére és megfogalmazására, ennélfogva képviseletére – tehát minden szervnek és szervezetnek segítenie kell annak mintegy kinyújtott karjaként, és nem ellenőriznie, fékeznie. Mert ugyan miben is kellene fékeznie? A közjó kifejezésében és érvényre juttatásában?
Ugye nem!
Tehát érthető a hatalom törekvése ezeknek a fékeknek és gátaknak a lebontásában és a hatalom szolgálóivá tételében? Igen! Ezek ugyanis csupán arra jók, hogy tartalmatlan és elhúzódó értékvitákkal megnehezítsék, sőt, egyenesen ellehetetlenítsék a közérdek érvényesítését.
Tehát nincs és nem is lehet, ki korlátozhatná – nyilván valami részérdek képviseletében – többé ezt a politikai hatalmat abban hogy a közérdek érvényre juttassa.
A nép, a zemberek erre hatalmazták őket fel a fülkeforradalomban. Arra, hogy belátásuk szerint építsék fel a Nemzeti Együttműködés Rendszerének az épületét. Ők, akik tudják, mert mindig is tudták, hogy mi a zemberek érdeke, csak eddig nem hagyták nekik ezt érvényesíteni a közérdek érvényre-juttatása megakadályozásában érdekelt ellenerők. De a zemberek döntöttek, beteljesítették a nemzet, a nép igazságát. Létrehozták ismét azt a hatalmat, amely egyedül képes kifejezni és érvényre juttatni a magánérdekekkel szemben a közérdeket.
Ez a rendszer már előttünk áll. Felkent vezetője rekedtre ordibálva magát hozta tudomásunkra az október 23-i ünnepi nagygyűlésen, hogy a zemberek felhatalmazták őt arra, hogy mindent megváltoztasson, minden tabut ledöntsön, mindent újjá építsen. Ahogy mondta a nemzet új hőse, aki nem egy kormányváltást lát a tavaszi parlamenti választásokban – ahogyan az egy liberális parlamenti demokráciában szokás – hogy „A nemzet igent mondott arra, hogy országunkban mindennek meg kell változnia. Az alkotmánynak, a törvényeknek, a közéleti erkölcsöknek, a tabuknak, a parancsoknak, a céloknak, a viszonyoknak és az értékeknek. A médiának és a környezetvédelemnek, az iskolának és a közbeszerzéseknek. Mindennek, ami emberellenes és nemzetellenes, mindennek, ami észellenes és erkölcsellenes. Mindennek, ami életellenes. Az adózás mikéntjének és a nemzettestvérek kitagadásának is.” És, hogy ezek egy adott helyzetben miben nyilvánulnak meg? A fülkeforradalomban ennek eldöntésére is felhatalmazta őket a nép.
Szép, tiszta és egyenes beszéd. Egy új bolsevizmusra és annak vezető szerepére, „ezer éves” hatalomra bejelentett igény.
Mert lehet mindenféle bűvészkedéssel, eufemizmussal eltakarni, hogy ez nem bolsevizmus, ez nem legalább egy puha diktatúra megvalósulása, de nevezhetjük ezt bárminek, pontosabb és jobb szó nincs arra a jelenségre, amikor felszámolják, formálissá teszik a liberális parlamentáris demokrácia intézményrendszerét, mint a DIKTATÚRA! Nincs köztes állapot. Csak a diktatúrának lehetnek puhább vagy keményebb alakzatai, megvalósulási formái, de ami nem liberális parlamenti demokrácia, az csak diktatúra lehet, minden értelmiségi finomkodás és fintorgás ellenére.
Ezek után már csak az a kérdés, hogy mi, akik ezt látjuk, eltűnünk-e némán az arctalan tömegben vagy hallatjuk a hangunkat és legalább azt elmondhatjuk majd, hogy megcselekedtük, mit megkövetelt a HAZA.
Mert, ha van KÖZÉRDEK, AKKOR AZ AZ, HOGY EZ AZ ORSZÁG NE SÜLLYEDJEN ISMÉT A SEMMIBE egy hatalommegszállott senki által az általa képviselt maroknyi csapat közérdeknek, közjónak maszkírozott nyers és otromba, a politikai és gazdasági hatalmat végleg kisajátítani akaró magánérdekeiért.
