A demokráciáról

Az Orbán kormány és a parlamenti kétharmadot birtokló Fidesz-KDNP szövetség féléves tevékenysége alapján a sajtóban, publicisztikákban, riportokban, esszékben, stúdióbeszélgetésekben, politológia elemzésekben gyakran vita keletkezik a demokráciáról általában és a jelen konkrét magyar helyzetet illetően is. Egyes szerzők már a jogállamot és a polgári liberális parlamentáris demokráciát temetik – ezek közé tartozom jómagam is – mások azt állítják, hogy mindaddig demokrácia van, amíg az alapvető emberi szabadságok nem sérülnek, különös tekintettel a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságára.

Legutóbb Török Gábor – egyébként nagyon  felkészült és gondos politológus, politikai elemző –  bocsátkozott annak kifejtésébe blogjának A  nyolcadik című,  284. számú bejegyzésében;  (http://torokgaborelemez.blog.hu/2010/11/16/284_a_nyolcadik), hogy –  áttekintve a parlamenti kétharmad által eddig elfogadott alkotmánymódosításokat (innen a bejegyzés címe) – ez még  „…nem diktatúrát jelent. Amíg a szabad részvétel, a szabad versengés és a szabad nyilvánosság garanciáihoz nem nyúl a kormánytöbbség, legfeljebb konzervativizmusa és hitelessége vonható kétségbe, demokratikus elkötelezettsége nem. Alkotmányozó többséggel rendelkezve megváltoztatni a választási rendszert, intézményeket átalakítani, új szabályokat hozni nem jelenti ugyanazt, mint betiltani a politikai ellenfeleket, ellehetetleníteni a sajtót, korlátozni a választójogot.” Aztán folytatja, hogy természetesen nem híve annak, ami most zajlik, de a demokrácia intézménye még áll és ezekről a lépésekről végsősoron majd a választó fog véleményt nyilvánítani.

Az a tény, hogy egy nagyon felkészült politológus ezt mondja – összevetve más sajtó megnyilvánulásokkal – arra késztet, hogy megkíséreljem a  modern parlamentáris demokrácia jellegzetességének az összefoglalását, mert úgy érzem, hogy ennek a megítélésében zavar van. Nem feltétlenül ugyanazt kell gondolnunk dolgokról, de feltétlenül fontos tisztáznunk, hogy miről is beszélünk valójában, mi is a diskurzus tárgya pontosan. Ennek hiányában mindenki mond valamit, de mindenki minden fogalmon mást ért, ezért nem hozhatók az álláspontok közös alapra és nem vethetők össze. Ezt a közös értelmezési keretet igyekszem most felállítani.

Ebben a bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy meghatározzam a liberális polgári demokráciát, annak fejlődéstörténete és jelenlegi nyugat-európai létezései alapján.

Ehelyütt érdemes mindjárt a modern kori kezdetekhez visszanyúlni. A modern kor demokrácia felfogását első ízben Montesquieu fektette le A törvények szelleméről című munkájában.

Eszerint  a közhatalom megoszlik három hatalmi ág között, melyek a következők:

-        törvényhozó hatalom

-        végrehajtó hatalom,

-        bírói hatalom (igazságszolgáltatás).

Ez a klasszikus hatalommegosztás elve. Eszerint mindhárom hatalmi ág független és egymást ellenőrizni képesek, ez az alapja a társadalmi rendnek. Nézetei a továbbiakban nem idézhetők részint, mert a korban is ellentmondásosak voltak, részint mert rég túlhaladta őket az idő.

Ami munkásságából számunkra most fontos, hogy a három hatalmi ág megkülönböztetésével és egymástól függetlennek tételezésével és azzal a megoldással, hogy mindhárom hatalmi ág egyúttal egymás „ellenőrei” is,  a  modern demokrácia alapelvét fektette le.

Gyorsan hozzáteszem, hogy e felismerésnél meg is állok, nem beszélek – mert mondandóm szempontjából teljesen  irreleváns – Montesquieu államtipológiájáról, társadalmi osztályokról és az uralom formáiról alkotott nézeteiről. Itt pusztán a hatalommegosztás és annak felismerése a fontos, az, hogy ez a demokratikus működés egyik alappillére, sine qua nonja (nélkülözhetetlen feltétele).

Ha hatalommegosztás egy társadalomban nincs, ott demokráciáról nem beszélhetünk, se jelzősen, se jelző nélkül.

Montesquieu szerint is azonban a teljes népszuverenitás, csak a városállamokban valósulhatott meg, a modern korban a törvényhozó hatalom – a rendi gyűlések nyomán és mintájára – kizárólag képviseleti demokrácia lehet.

Nincs népfelség elve, a három hatalmi ág kölcsönösen egymás korlátozására és ellenőrzésére hivatott, a törvényhozói hatalom pedig képviseleti alapon, választások útján jön létre. Természetesen – amikor a polgári fejlődés következtében polgári forradalmakat követően kialakult a szabad versenyes kapitalizmus gazdasági rendszerén a polgárság társadalmi berendezkedése a demokrácia valamilyen formája, leggyakrabban alkotmányos monarchia formájában, a politikai nemzet csak a polgárságra korlátozódott. Ennek az írásnak a keretein belül lehetetlen áttekinteni országról országra a polgári fejlődés állomásait. Az egyik országban a változás radikális és nagymértékű volt, más társadalmakban  fokozatosabb, majd a fejlődés újabb és újabb állomásaival a politikai közösségnek, azaz a modern társadalomnak egyre többen lettek tagjai, a társadalom egyre több rétege és osztálya  lehetett részese a polgári demokrácia hatalmi rendszerének, mint választó és választható állampolgár.

Ez manapság – az úgynevezett tömegdemokráciák időszakában – már minden felnőtt és a közügyektől valamiért el nem tiltott állampolgárra vonatkozik, tehát egy adott ország minden állampolgára része a politikai nemzetnek.

Ehhez a folyamathoz természetesen a Montesquieu által kidolgozott hatalommegosztási elven felül a felvilágosodásnak az ember jogairól kialakított nézetei is kellettek, illetőleg az, hogy a hatalmi szerkezet kialakításának az emberi jogok is egyre inkább részesei és egyúttal korlátai is legyenek.

Tehát a demokráciát sosem népfelségként gondolták el sem elméletileg, sem a gyakorlatban. A népfelségre, csak a boslevik hatalmak – „Minden hatalmat a szovjeteknek!!!”, ez volt az Oroszországi Bolsevik Párt jelszava a hatalom megszerzése előtt és utána is, de a magyar alkotmány is tartalmazott egy olyan kinyilatkoztatást, hogy a „Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé” – és az egyéb diktatúrák hivatkoztak, hivatkoznak. (Lásd ennek bővebb kifejtését A közérdekről című blog bejegyzésemben;  a http://demokrata.budapestoldal.hu/2010/11/kozerdekrol/199).

Manapság vita folyik a téma iránt „érzékeny” politológiai irodalomban, publicisztikákban és az erre vonatkozó közbeszédben, hogy valóban létezik-e a többségi demokrácia, melyben a nép a szuverén és akarata által  a többség mindent visz, de az új választásokon a helyzet megfordul(hat) és akkor az új többség visz mindent.

Tetszetős elmélet, de a valóságban a többségi demokrácia sosem valósult meg tiszta formájában csak a Weimari Köztársaságban. Az eredmény ismert. A Harmadik Birodalom, a náci diktatúra lett belőle.

A többségi demokrácia tiszta formájaként szokás  hivatkozni Nagy Britanniára, amelynek még alkotmánya sincs, és e két tény még együttesen sem teszi kérdésessé Anglia polgári demokratikus voltát. Álláspontom szerint ez a hivatkozás helytelen és alaptalan, ugyanakkor alkalmas hamis analógiaként a megtévesztésre és a gyanakvás elaltatására.  Talán ezért is hivatkoznak rá a mai magyar politikai rendszer igazolásaként oly sokszor és oly sokan?!?

Angliában a jelenlegi politikai rendszer éppúgy nem tiszta többségi demokrácia, mint ahogyan a többi nyugat-európai liberális parlamenti demokráciák sem azok.

Angliában a törvénykezésen túl, azt jelentősen meghaladó, kibővítő és továbbfejlesztő mértékben precedens jogi jogrendszer van érvényben, ami azt jelenti, hogy minden, valaha a parlamenti demokrácia érdekében meghozott törvény – elvi szinten – mind a mai napig hatályban van a precedensekben.

Az angol polgári demokrácia első legfontosabb törvénye a Triennial Act, amely előírja a parlament háromévenkénti összehívását. (I. Károly; 1641. február 16.) A törvény részletezi a parlament jogkörét is, ami mind a mai napig hatályban van.

1679-ben született meg a Habeas Corpus törvény – melyet II. Károly 1679. május 6-án írt alá. Ennek a törvénynek az a lényege, hogy senkit nem szabad törvénytelenül fogságban tartani, hanem a meghatározott idejű előzetes letartóztatás alatt bíróság elé kell állítani, és a bíró dönt arról, hogy továbbra is letartóztatásban marad-e a vádolt személy, vagy szabadon kell őt bocsátani (és az esetleges további eljárás során, az őt ért vádak ellen, szabadlábon védekezhet). Ez a törvény tehát tovább korlátozta az állampolgár felett az állam hatalmát, ezzel, ha elvontan is, törvénybe iktatva először e földön az embernek a szabadsághoz való jogát. A törvény – elvi szinten és a ráépült precedensjog alapján – mind a mai napig hatályban van.

Az 1689. évi Bill of Rights az angol alkotmányos monarchia alapvető jogszabálya. A törvény nagy  mértékben korlátozta a királyi felségjogokat és mérte ki a törvényhozás és a végrehajtó hatalom egymáshoz viszonyított hatalmát.

Végül az angol polgári demokrácia kiépítésének utolsó eleme az 1911.es Főrendi Házi Reformról szóló törvény, amely bevezette az alkotmányos monarchia helyett a parlamentáris monarchiát.

Ezekre a törvényekre  – és még sok egyéb másra – egy olyan jogrendszer épült fel, amelyet semmilyen többség nem írhat felül. Tehát az csak látszat, hogy Angliában 50% + 1 szavazattal eldönthető lenne még az államforma is. Ez nagyon jópofa mondás, de egész egyszerűen nem igaz.

Tehát Nagy Britannia is – számtalan eltérő vonása dacára – hasonlóan a többi nyugat-európai országhoz és a rendszerváltó kelet-közép-európai országokhoz úgy többségi demokrácia, hogy mindeközben a hatalom megosztásán, a fékek és ellensúlyok rendszerén, az emberi jogok védelmén, a többség uralmával szemben a kisebbségek jogainak a megvédésén és a joguralmon épül fel. Ez volt a Weimari Köztársaság legnagyobb tanulsága a Nyugat számára.

A Magyar Köztársaság 1989. október 18-án az 1989. évi XXXI. törvénnyel (A rendszerváltás alkotmánya) szintén ezt hatalmi-politikai rendszert honosította meg, azaz a liberális parlamentáris polgári demokrácia hatalmi rendszerét hozta létre.

Ez nem tetszik a lassan háromnegyed éve hatalomra került és kétharmadot szerzett politikai erő vezetőjének. És persze a – bolsevik pártként létrehozott és működtetett – pártjának és parlamenti frakciójának sem.

Nem részletezem ismét, hogy mennyi és milyen területen történt már meg az államhatalom erősítése a társadalom többi szereplőjével és az állampolgárokkal szemben, milyen mélységig ment már végbe a fékek és ellensúlyok, a joguralom folyamatos lebontása, a törvények és jogi normák relativizálása  (lásd a Lex Borkait vagy a Lex Szászt vagy legújabban a Lex Szapáryt), az emberi jogok légiesítése vagy egyenesen már tényszerű megszüntetése mindez a kétharmados többség felhasználásával, de a népakaratra, mint a hatalom egyedüli letéteményesére való folyamatos hivatkozással.

Ennek a témának is szenteltem egy teljes blog bejegyzést Gondolatok az orbáni gazdaság és társadalompolitikáról címmel. (http://demokrata.budapestoldal.hu/2010/10/gondolatok-az-orbani-gazdasag-es-tarsadalompolitikarol/185)

Ugyanakkor történt, ami történt, politológusok egy jelentős része még mindig azt állítja, hogy mindaddig demokrácia van Magyarországon – írjanak bármit is erről a belföldi hivatalos huhogók és a mindent felfújni képes nyugati sajtó – amíg még létezik a véleményszabadság, választási-szabadság és a verseny szabadsága.

Nézzük akkor csak e három szabadság jelenlegi állapotát Magyarországon.

Vélemény-szabadság

Ez olyan jog, amelyből levezethető a vallás és lelkiismereti szabadság, a sajtó szabadság, a hírekhez jutáshoz való jog, a valóság megismeréséhez való jog. Ennek tipikus terepe a társadalmi nyilvánosság. Úgy érzem – anélkül, hogy a továbbiakban ezt bizonyítani akarnám, megtettem már A gondolatok a média alkotmányról című blog bejegyzésemben – itt sincs már minden rendben.

Ehhez csak egy további történésre hivatkoznék. Tegnapi hír, hogy Cser-Palkovics és Rogán urak – mint korunk polihisztorai – beterjesztettek egy újabb törvényjavaslatot, mely szerint a közmédiumok híreit központilag szerkesztenék a Nemzeti Hírügynökségben (volt MTI)  és azokat változtatás nélkül kellene felhasználniuk a közmédiumoknak. Azaz a Duna Televíziótól a Magyar Televízióig, a Kossuth Rádióig (MR1) a hírek uniszónóban szólnának, de – gondolom én – a Fidesz médiabirodalom is ezeket a híreket használná. Miután ezek a Fidesz „Tájékoztatási Hivatala” által megfogalmazott hírek a legtöbb helyen, a legkisebb befektetéssel fogható médiumokban egységesen hangzanak majd el, úgy vélem, hogy a tájékoztatáshoz való jog ezzel az új „jogintézménnyel” is tovább sérül.  Az már csak hab a tortán, hogy a közmédiumok alapítványának kuratóriuma a Lánchíd rádiótól és a Hír Tv-től rekrutálta a közmédiumok vezetőit, ami már-már túlbiztosításnak látszik a tervezett egységes hírstruktúra létrehozásának a fényében.  Arról már szót se ejtsünk, hogy milyen hatalmat kapott a teljes magyar nyilvánosság felett a Fidesz és jelesül Orbán Viktor, milyen mértékben szoríthatja ki az eszközök sokaságával a „hivatalostól” elütő véleményt és értékrendet.

Szerintem tehát a vélemény szabadságáról – legalábbis polgári liberális értelemben – már nem beszélhetünk Magyarországon.

Választási-szabadság

A helyi önkormányzatok választásáról már új törtvény van hatályban, annak aránytalanságairól már nagyon sokan, sok helyütt írtak, jó magam is. Ugyanakkor már  a parlament előtt van az országgyűlési választások rendjéről szóló törvényjavaslat, amely szinte teljesen bebetonozza a jelenlegi kormányzópártot a hatalomba. A törvénytervezet egyik érdekessége – gondolom, mint a demokrácia szép példáját világszerte tanítani fogják – hogy a kormány, azaz Orbán Viktor maga, időbeli és számbeli  korlát nélkül, rendeletben határozhatja meg a választókerületi határokat. Szép, példásan demokratikus megoldás. És még csak arc sem pirul. Nem szaporítom tovább a szót. Véleményem szerint a választás szabadsága is kérdéses immár Magyarországon.

A verseny szabadsága

A verseny a társadalom összes területére érvényes. Versengenek a pártok is. Ennek korlátozásról a fentiekben már szóltam, de verseny van a gazdaságban, a piacon is, versengenek a nézetek, a gondolatok, az értékek is.

A politikai verseny már nagyon szűk területre korlátozott. De a piaci versenyt is letöri az állam olyan törekvése, amiben különböző feltételeket szab a piaci szereplőknek – lásd a bankadót, a válságadókat, amelyek hatálya alól törvényileg kivettek piaci szereplőket, másokat meg más módon kárpótol az állam stb.  – vagy az egyéb állami megbízásokra – lásd például a Kolontáron közbeszerzés nélkül épített gátakat – vagy az államnak az az újsütetű joga, hogy  törvényi felhatalmazás alapján  környezetvédelmi katasztrófahelyzetre hivatkozva a kormány határozata alapján állami irányítás alá vonhat magáncégeket, ezzel a piacot teljesen átrendezve. Átrendezés azonban mindig csak  valakik kedvéért, valakik kárára történhet. Mindezek az intézkedések erősen korlátozzák a verseny szabadságát, ergo e szabadságnak az akadálymentes érvényesüléséről sem beszélhetünk  immár.

A demokrácia intézményrendszerének a folyamatos leépítése a hatalom egy centrumba történő összevonása  további   intézkedésekkel is illusztrálható. Korlátozták például az Alkotmány Bíróság jogkörét, mert dacára a gondos személyi válogatásnak – aminek megvalósíthatósága érdekében szintén alkotmányt módosítottak – mégis merészelt öntudatra ébredni és ellentmondani  a kormányzat “népakaratot” megvalósító törekvéseinek.

Nem szüntetik meg a Költségvetési Tanácsot, amely Orbán várakozásai ellenére kritikus hangot ütött meg a kormánnyal szemben, csak a költségeit a tizedére csökkentik. (839 millió forint helyett 10 millió forint)  Ezzel nem szűnik meg, csak lehetetlenné válik számára a költségvetés alapos tanulmányozása. És amit ír majd a jövőbeni költségvetésekről, azt majd le lehet söpörni az asztalról azzal,  hogy ez csupán három ember véleménye, semmi több. Elvették az Ötvenhatos intézet teljes állami támogatását, a történelmet ezentúl a kormány és a kormányzó párt, jelesül maga Orbán Viktor fogja írni. Nem kellenek ide állami pénzen disszonáns hangok. Le velük!

Bevezetik ismét a tartalékos katonai szolgálatot, amire – többször is – behívható lesz minden 18 és 62 év közötti férfi állampolgár. Ez újabb esélye az államnak  az egyén feletti ellenőrzése lehetőségének a   visszaszerzésére. Erős államok nem kedvelik az ellenőrzés nélküli állampolgárt. Ez egy újabb lehetőség az ellenőrzés kiterjesztésére. Továbbá az egész olyan machós is. A katonaság, mint egy fajta férfivá avatás. De szép is az ilyen archaikus szokás. Jó, hogy lesz ismét!

Készül a törvény az egyházakról, amely egyértelműen a kisegyházak létezését szünteti meg jogilag, a vallás és lelkiismereti szabadság nagyobb dicsőségére.

Nem folytatom.

Aki ezek után is úgy véli, hogy Magyarországon ma nem a liberális polgári parlamentáris demokrácia, a jogállam lebontása, a szabadságjogok légiesítése zajlik az gondolkodjék el ismét azon, hogy mit is jelent a liberális polgári demokrácia.

Segítségül adok egy-két szempontot.

Gazdasági alapja a piacgazdaság, ami – Orbán lenini terminológiáját elvetve – termelésből és szolgáltatásból és szimbolikus javak termeléséből és árú-cseréjéből áll, és alapja a magántulajdon, illetőleg annak szentsége.

Politikai felépítménye a teljes, titkos és arányos választójogon alapuló választásokon létrehozott törvényhozói és végrehajtó hatalomból, a törvényhozó és végrehajtó hatalomtól független ellenőrző szervek működéséből, a bírói hatalom, az igazságszolgáltatás függetlenségéből, az önkormányzatiságból és annak érinthetetlenségéből, az adókat a társadalmi kisebbségek  és vesztesek, a lemaradottak esélyegyenlőségének megteremtésére  beszedő és elköltő, a közintézmények és általában  az állam szolgáltatásait fenntartó és fejlesztő jóléti államból, az emberi jogok feltétlen tiszteletben tartásából, védelméből és érvényre juttatásából, a demokrácia intézményrendszerének a tiszteletéből és mindenek feletti óvásából, az állampolgári jogegyenlőségen nyugvó, a törvények szellemét és a törvényesség eszméjét tisztelő és óvó  hatalmi rendszerből épül fel.

Ez a liberális polgári demokrácia. Ezek olyan alapelvek, melyek megléte nélkül egyáltalán semmilyen szintű és jellegű demokráciáról nem beszélhetünk.

Persze megerőszakolhatjuk a valóságot és hazudhatjuk liberális polgári demokráciának az egyre monolitabb hatalmi rendszert – minél monolitabb, annál inkább szereti magát demokráciának beállítani, melyet a népakarat tart fenn és mozgat – de az ettől nem lesz az.

És ennek hitelességét még az sem növeli, hogy ez az Ország házában hangzik el nap, mint nap és az irányított sajtó és a jólétért apologéta szerepet vállaló társadalomtudományok művelői – jelesül a politológia – azt demokráciának hazudják.

Akkor is, amikor az már nyilvánvalóan legalábbis „centrális erőtér”.