Az első részben abból indultam ki – amit nem értek – hogy hogyan lehetséges az, hogy a társadalom jelentős része nemcsak együttműködést tanúsít, hanem kifejezett támogatást ad, egy nyilvánvalóan koncepciótlan, ugyanakkor az egyeduralmat leplezetlenül kívánó és megvalósítani akaró politikai alakulatnak és vezetőjének, és ezzel szinte senki nem foglalkozik, csak hajtogatja azokat a politológiai közhelyeket, amik a helyzet leírására – és főképp megértésére – teljességgel alkalmatlanok.
A feltevésem az volt, hogy a társadalmi támogatás ilyen mértéke nem véletlen, a jelenségnek történelmi és tömeglélektani okai vannak. A második, harmadik és negyedik részben a magyar társadalmi tagozódás vertikális és majdnem csupán kettős szerkezetére igyekeztem ráirányítani a figyelmet egy rövid történelmi áttekintés keretében, melynek során a negyedik rész végén eljutottam a Rákosi féle bolsevik diktatúra létrejöttének a pillanatáig.
Most innen folytatom.
A kommunista diktatúrának számtalan bűne mellett az is bűne volt – és ennek hatásait ma lehet igazán megismerni és felmérni – hogy a volt uralkodó osztályt „megkímélte” a bűneivel való szembenézéstől, a magyar társadalmat pedig az ellenállás teljes hiánya okainak a felismerésétől. Persze az ideológia szintjén fasisztáztak eleget, de – miután majdnem mindenkit lefasisztáztak, aki nem velük volt, továbbá, mert éppen az a hatalom fasisztázott, amely totális diktatúrát épített fel az állampolgár teljes kiszolgáltatottságát megteremtve, ezért – nagyon hiteltelen és átélhetetlen volt, azaz teljességgel alkalmatlan a tényleges szembenézésre és a kellő következtetések levonására.
A volt úri középosztály, az arisztokrácia és papság képviselőit meghurcolták, deportálták esetleg életüktől is megfosztották, vagyonukból a nép nevében teljesen kisemmizték, anélkül azonban, hogy egyetlen pillanatig is valóban el kellett volna gondolkodniuk és el kellett volna számolniuk önmaguknak, a társadalomnak és a világnak arról, hogy a két világháború közötti időszakban gyakorolt politikájuk, hatalomgyakorlásuk módja, az általuk kialakított uralom szerkezete, a historizáló nacionalizmusa, a nyílt antiszemitizmusa és a minden területet vissza szemléletű, és a magánéleti szférába is nap, mint nap bevitt irredentizmusa sodorta bele az országot egy pusztító háborúba, hogy honfitársaink közül a magyar parlament által hozott törvények alapján 600 ezer embert – nőt férfit, fiatalt, öreget és gyereket válogatás nélkül megfosztottak elöszőr “csak” az állásuktól, egzisztenciájuktól, majd minden vagyonuktól és végül az életüktől is, hogy további 340-360 ezer honfitársunk halt meg a frontokon, a polgári áldozatok száma 45 ezerre tehető, további 600 ezer magyar polgár esett szovjet fogságba, vagy hurcolták el málenkij robotra, a nemzeti vagyont ért károk összességében 1944–1945-ben mintegy 22 milliárd (1938-as vásárlóerejű) pengőt tettek ki, ami az 1938. évi nemzeti jövedelemnek több mint ötszöröse volt, ami az akkori nemzeti vagyon kb. 40%-át tette ki.
A német és nyilas kiszállítások, valamint a szovjet és román csapatok rekvirálásai és pusztításai következtében a harcok során keletkezett károkkal csaknem azonos értékű vagyon ment veszendőbe. A közlekedés szenvedte a legsúlyosabb veszteségeket. A sínhálózat 40%-a elpusztult, a vasúti járművek nagy részét elszállították. A gyáripar 54%-a, a mezőgazdasági vagyon 20%-a veszett el. A lakóházakban esett kár a teljes háborús anyagi pusztulás 18%-át tette ki, melynek nagy része a fővárosra esett.
Tehát az ország hihetetlenül nagy emberáldozattal és teljesen kisemmizve, vagyonát elpusztítva vagy elrabolva, romokban került ki a háborúból. A lakosság számarányához képest a szovjet és a német áldozatok után arányaiban Magyarország emberáldozata volt a legnagyobb a II. Világháború során.
Ráadásul az ország ismét elvesztette azokat a területeket, amelyeket az I. és II. Bécsi döntéssel visszacsatoltak, holott a háborúba lépés előtt a szövetségesektől ígéretet kapott a Magyar Királyság, hogy megtarthatja a területeket, ha távol tartja magát a háborútól. És végül, de nem utolsó sorban a volt úri középosztálynak és politikai elitnek az egyik legnagyobb bűne az volt, hogy – az előzőekben elsoroltak következményeként – a Szovjetúnió tartósan megszállhatta az országot és a neki tetsző félgyarmati függőségű bolsevik rendszert építhetett ki. Mindezen következményekkel mind a mai napig senki nem számolt el azok közül, akik ezt a totális pusztulást politikájukkal előidézték.
Mindezekkel a volt uralkodó osztálynak, a volt elitnek nem kellett ténylegesen szembenéznie, hanem azonnal áldozatnak érezhette magát, és ez az áldozat-érzés tette lehetővé, hogy a Horthy rendszer értékrendje nosztalgia szerűen hagyományozódhassék generációkon át, anélkül a felismerés és belátás nélkül, hogy az végül hová is vezetett.
De a társadalomnak sem kellett szembenéznie és elszámolnia azzal, hogy végig kollaborált az egyre pusztítóbb rendszerrel, anélkül, hogy a szavát emelte volna fel tömegesen azok ellen a bűnök ellen, amit hazája a saját polgáraival szemben elkövetett. A „Ne szólj szám, nem fáj fejem!” – mentalitás tovább élhetett a társadalom egészében, különös tekintettel arra a tényre, hogy az újonnan létrejött diktatúrában ez az attitűd ismét a túlélés záloga lett.
Így aztán létrejöhetett az a társadalomlélektani attitűd, azaz értékelő beállítódás, ami az egész társadalmat a szovjet rendszer áldozataként látja és éli meg, és ezt az érzést a Rákosi diktatúra féktelen terrorja meghatározó mértékben generálta és támasztotta alá.
A Rákosi rendszer nem egyszerűen újjáépítette, folytatta a régi vertikális társadalmi, hatalmi struktúrát – privilegizáltak és vezetettek, alattvalók kettősségét – hanem ki is teljesítette azt, ha tetszik, totálissá szélesítette. „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” volt a hatalom alapvetése és ezt kíméletlen diktatúrával érvényre is juttatta, ezzel egyúttal a századok óta a társadalomban meglévő alattvalói létezést és érzést is a tömegek számára totálissá téve.
Tehát ismét két hagyomány élt tovább a társadalomban. Az egyik az úri középosztály nosztalgikus múltba tekintése, mindenféle bűntudat nélkül, ugyanakkor azzal a tudattal, hogy nemzetietlen – vörös, internacionalista – bugrisok gyakorolják idegen segítséggel a tőlük elorzott hatalmat az országot tönkre téve, a másik hagyomány: a nincs mit tenni, a hatalom majd elintézi, megmondja, előírja, mi csak annyit tehetünk, hogy eltűrjük és megpróbálunk a szegényes lehetőségekkel élve megélni, boldogulni.
Ezt az állapotot törte meg elemi erővel a forradalom 1956-ban, de mielőtt még kijegecesedhetett volna, hogy mit is akar a magyar nemzet – meggyőződésem szerint egy szociális piacgazdaságot – szovjet tankok segítségével két hét alatt vérbe is fojtották.
És jött ismét az akkori békés Európában rendkívül szokatlanul kegyetlen terror. 235 embert végeztek ki, e számnak majdnem a felét kitevő számú további halálos ítéletet is hoztak, amit később életfogytig tartó börtönbüntetésre változtattak, ezreket állítottak bíróság elé és vetettek börtönbe, sokakat megfosztottak állásától és ennélfogva megélhetésétől, 200 ezren pedig – ez a teljes lakosság két százaléka – elhagyta hazáját egy jobb, nyugodalmasabb, élhetőbb életet remélve.
A világ felháborodása miatt, meg hogy az ország a teljes elszigeteltséget elkerülje és még egy további – később részletezendő – szempont miatt Kádár az ország konszolidálása és a terror enyhítése mellett döntött. 1963-ban amnesztiát hirdettek, a börtönbevetettek jelentős részét – egyáltalán nem mindet, ahogy az a köztudatban elterjedt – kiengedték, sokakat két három, négy év múlva még állásába is visszaengedték.
Tehát 1963-tól kiépült az a rendszer, amit maga a rendszer is, a lakosság is, és az utókor is Kádár rendszernek hívott.
Ez a rendszer nagyon sokban különbözött a környező országok – beleértve a Szovjetúnió – bolsevik rendszereitől. Az egypárti uralomban a pártarisztokrácia és a társutasok privilegizáltságában, a magántulajdon szinte teljes hiányában, a kommunista párt hatalmának megkérdőjelezhetetlenségében, a pártnak a társadalom feletti monopóliumában azonosak voltak.
Ugyanakkor jelentős különbséget is mutatott amazoktól.
Nem fojtott el minden kezdeményezést, ha az nem a párton vagy az államapparátuson belülről jött. A kultúrpolitikában – főleg annak az Aczél Györgynek „köszönhetően”, aki miközben vérbolsevik volt, ugyanakkor szemben a nagy többséggel volt esze és kellő kreativitása – bevezette a három „t”, a támogat, tűr és tilt elvét. Ez a régióhoz képest szélesre nyitotta az alkotó művészek előtt a nyilvánossághoz jutást, természetesen a párt által folyamatosan ellenőrzött formában, és az is mindennapos volt, hogy aki tegnap még támogatott volt, hirtelen – mert valami Aczél elvtársnak vagy az apparátusának nem tetszett – a tűrt vagy a tiltott kategóriába került minden indokolás nélkül. Ezt a korban úgy nevezték, hogy megfagyott körülötte a levegő. De fordított esetre is volt számtalan példa és volt, aki hol bekerült, hol kikerült majd ismét bekerült a tűrt vagy a támogatott kategóriába. És volt, aki soha.
Ez a szisztéma lehetővé tette, hogy páratlanul jelentős remekművek jelenjenek meg mind a filmművészetben, mind a színházművészetben vagy az irodalomban. A képzőművészet ezekhez képest mostohagyereknek számított. Ez a politika tette lehetővé, hogy nagyon magas színvonalú könnyűzenei élet jöjjön létre. A körülmények ellenére vagy épp azért világszínvonalú dzsessz és beat, pop, rock élet alakult ki.
De nagyon fontos itt rögvest leszögezni – mielőtt elájulnánk a rendszer „liberalizmusától” – hogy mindez, mindenkor kizárólag a párt mércéjétől, nem ide illő, de mégis talán találó szóval, hangulatától függött. Arra senki másnak semmilyen befolyása nem lehetett.
A Kádár rendszer nem üldözte a vallást, elnézte a vallásgyakorlást. Természetesen a pártállam logikája szerint ezt is folyamatos ellenőrzés alatt tartotta – arról csak sejtéseink lehetnek, hogy milyen szintű ügynökhálózattal, mert mind a mai napig az ügynöklisták a nyilvánosság számára nem hozzáférhetőek – és azok, akik kívül kerültek a „hivatalos” vallásgyakorláson, azokat már elnyomni igyekezett. Lásd a katolikus bázisközösségeket (Bokor mozgalom) vagy a kisegyházak szektaként történő kezelését, amihez a „hivatalos” egyházak készségesen segédkezet nyújtottak. Ők sem számoltak el mind a mai napig a két világháború közötti időszakban betöltött szerepükkel, meg azzal, hogy saját híveiknek készséges megfigyelői voltak a pártállam idején, és segítették a pártot a vallási elhajlók marginalizálásában és üldözésében. Ennek is itt volna az ideje, de ehelyett ismét azt a társadalmi és politikai szerepet követelik maguknak, mint amilyen a háború előtt volt. És a volt rendszerváltó, valaha a vallással nem túlságosan harmonikus kapcsolatban álló jelenlegi országvezető ehhez már vagy 16 éve partnernek mutatkozik és az összefonódás egyház és állam között – egy egyébként szekularizált államban – egyre szorosabbnak tűnik. De – visszatérve az eredeti gondolatmenethez, leszámítva a párt által valamilyen szempont szerint preferált állásokat, beosztásokat – a vallásgyakorlás a fenti keretek között szabad volt, titkolnia senkinek nem kellett.
A munkakényszer lehetővé tette az állampolgár mindennapi ellenőrzését – személyzetisek hosszan mesélhetnének erről, meg a minden állami vállalatnál fedett módon alkalmazott BM. (Belügyminisztérium) összekötők – másfelől viszont a szétterített munkabérekkel és egyéb jövedelmekkel a rendszer biztosított az egyénnek – két kereső mellett a családnak, de csak két keresővel – annyi jövedelmet, ami a környező országokhoz képest magasabb színvonalon biztosította a megélhetést.
Természetesen a munkateljesítmények és a kiosztott bérek között semmiféle összefüggés nem volt. De kétségtelen tény: létbiztonság volt egy adott életnívóra beállítva, ami lényegesen magasabb volt, mint a környező országokban. Ebben a szisztémában a renitensek egyik büntetése éppen az volt, hogy nem dolgozhattak a szakmájukban, vagy a még renitensebbek egyáltalán nem tudtak elhelyezkedni, ezzel a megélhetésüktől lettek megfosztva, a “munkakerülésük” okán pedig állandó rendőri zaklatásnak voltak kitéve. A Demokratikus Ellenzék nem egy tagja feketén oktatott vagy strómanként igyekezett megélni. És persze akadtak olyanok is, akiknek a Belügyminisztérium útlevelet adott kizárólag egy irányba, az országból kifelé. De nem voltak politikai foglyok, Kádár erre nagyon gondosan ügyelt. (Most nem számítva ide az évenként 50 és 100 közötti izgatásos esetet, de ezek névtelen senkik voltak, akiknek jelentős része nem is követte el a terhére rótt „bűncselekményt”, csak az eljáró hatóságok vagy bíróságok voltak túlbuzgók.)
A rendszer a fentieken túl kínált még egyfajta életszínvonal növekedést is, vagy legalább annak illúzióját. Ezt hívták a korabeli szektások – a marxizmus-leninizmus doktrinerjei – megvetően fridzsider-szocializmusnak.
Az élelmiszer ellátás szinvonala és választéka messze a környező országok felett állt, lassan bővülő mértékben tartós fogyasztási cikkek is elérhetők voltak, tehát a rendszer kínált az egyén számára egyfajta perspektívát az életére, egy belátható és tervezhető életutat, egyfajta boldogulást.
A rendszer engedte az utazást is, önkényesen korlátozott módon ugyan, de mégis. A magyarok mehettek nyugatra is, szemben a többi szocialista ország polgáraival. Persze megalázó tortúrán kellett ehhez keresztülmenni és az eredmény sem volt biztos, még a határon is megaláztak egyszer kétszer, ha úgy hozta a sora, ha a hatalmát fitogtatni akaró vagy a szocialista állam védelmét hitszerűen komolyan vevő határőrhöz vagy vámoshoz kerültél, de lehetett menni, és az eredmény, tehát az hogy csórón ugyan, de kimehettél Bécsbe, majd egy kicsit még messzebb, aztán még messzebb – persze csak három évenként – minden nehézséget, megaláztatást feledtetett. Ugyanakkor fontos tudni és észben tartani, hogy ez az utazási „szabadság” a magyaroknak csak csekély hányadát érintette, a nagyobb városlakókat. A vidéki Magyarország nem utazott sehová sem.
A mezőgazdaság is fejlődött, még exportra is jutott – szemben a többi szocialista országgal, ahol állandóan (Lengyelország, Bulgária, Románia) vagy másutt időnként élelmiszer-ellátási zavarok voltak.
Magyarországon nem. Kádár ugyanis engedte a háztájit, ami lehetővé tette egy darabka földön az árútermelést, a nagyüzemek – TSZ-ek, állami gazdaságok – pedig elég hatékonyan elő tudták állítani az olyan tömeg-árúkat, mint a gabona, és a takarmánynövények, ami lehetővé tette a nagyüzemi állattartást is. De a lényeg a háztáji volt, az a plusz jövedelem, ami vérrel-verítékkel, de gyarapodást hozott a falu népének. Ugyanez történt később az iparban is. A tervgazdálkodás természetesen lehetetlenné tette mind az innovációt, mind a megfelelő mennyiségben és minőségben történő termelést, ezért is szokták a szocialista társadalmakat hiánygazdaságoknak nevezni – de a korszak második harmadában mégis megjelent a piac valamiféle szimulációja – ezt a korban gazdasági szabályozó rendszernek hívták – ami kitermelt egyfajta piaci szemléletet és racionalitást. Később pedig engedték a háztájikhoz hasonlóan a második gazdaság kialakulását az ipar és a szolgáltatások területén is. (GMK-kákat /gazdsági munkaközösségek/, VGMK-kat /vállalati gazdasági munkaközösségek/, kisszövetkezetek, később a ’80-as évek második harmadától a pjt-ket (polgári jogi társaságok), a TSz-eknél pedig az úgynevezett melléküzemágakat, ami valamiféle ipari fusizást jelentett, ezzel bekapcsolódva főként a fogyasztási cikkek gyártásába vagy a szolgáltatásokba.
De a rendszer természetesen nem volt hatékony – ócska hazugság, hogy a viták nélküli döntés hatékonyabb, mert gyorsabb, mint a vitákat követő döntések, ezek az állítások tudatosan összekeverik a gyorsaságot a hatékonysággal, holott a kettő között még összefüggés sem kell, hogy legyen, nemhogy ekvivalensek lennének egymással – egyrészt pazarló volt, mind az emberi erőforrással, mind a természeti és társadalmi erőforrásokkal, a hatékonyság a piaci mechanizmusok hiányában visszacsatolások nélkül szinte lehetetlen volt, nem a szükségletek, hanem a párt által szükségleteknek vélt szükségletekre termeltek, de vagy nem volt rá szükség, vagy nem annyit és nem abban a minőségben, ráadásul egy 10 milliós fogyasztói „piac” számára nem tudott semmiképpen kifizetődő lenni, azaz egyáltalán nem volt költséghatékony. A piaci méreteket a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) – afféle Közös Piac (Európai Gazdasági Közösség), amit Nyugat-Európában a hozott létre hat állam 1957-ben Rómában és amiből szép lassan a tagok számának növekedésével és az integráció mélyítésével kialakult az Európai Unió, aminek hazánk is tagja immár, bár ennek hasznáról csak nagyon kevés honfitársunk van meggyőződve – volt hivatva kiszélesíteni, ahol felosztották a tagállamok között, hogy ki mit gyárt. Magyarországnak például az élelmiszer ipar, a közlekedés – mozdonyok vagonok autóbuszok – a könnyűipar – textilek, konfekció – bár ebben az NDK is jelentős szerepet vállalt – az elektromos, később elektronikus ipar és mezőgazdasági termékek stb. előállítása lett kiosztva. Cserében le kellett mondani az olyan virágzó és hagyományosnak tekinthető iparágakról, mint a személygépkocsi és tehergépkocsi és motorkerékpár gyártás, hogy csak néhányat soroljak. Mindenesetre a KGST csak nagyobb volumenűvé tette a kevés innovációt tartalmazó, biztos felvevő piac birtokában a minőségre nem figyelő termékgyártást. Mindez persze nem fedezte a társadalmi béke – azaz a nyílt erőszak alkalmazását kerülni igyekvő – megőrzése érdekében folyamatos, bár ciklikus életszínvonal-emelést, ezért Magyarországnak hitelekért kellett folyamodnia, amit meg is kapott, mihelyt belépett a Nemzetközi Valutaalapba (manapság csak IMF-nek nevezzük és lassan szitokszóvá válik) és a Világbankba. Ez biztosította továbbra is hitelek formájában azokat az erőforrásokat, amiket a magyar gazdaság nem tudott előállítani különös tekintettel arra a tényre, hogy természetesen politikai okokból olyan gigaberuházásokat építettek folyamatosan, amiknek a termékeire vagy nem volt igazán szükség vagy előállításuk oly drága volt, amit sem a KGST belül, sem az országon belül nem lehetett elismertetni. Iszonyú veszteségek keletkeztek és ezeket is a külföldi hitelekből kellett fedezni.
Mindeközben a Szovjetunió is – ugyanezen okok miatt, hisz a proletár diktatúrák egyáltalán nem voltak hatékony társadalmak, leszámítva az uralmi hatékonyságot – beleroppant az USA-val vívott fegyverkezési harcba és jött egy Gorbacsov, aki mindezt belátta, azaz azt, hogy a Szovjetunió nem tudja tovább fenntartani és megtartani a perifériáit. Így és ezért indult meg elsőként hazánkban és Lengyelországban a rendszerváltó folyamat.
Tehát a Kádár rendszer képlete az alábbi volt.
Kádár jó taktikus volt. Rájött – és egész politikáját ez a felismerés vezette – hogy terrorral nem tartható fenn a bolsevik diktatúra, az robbanáshoz vezethet, ami – esetleg – kezelhetetlenné válna vagy csak féktelen terror alkalmazásával lenne kezelhető. ’56.emlékétől olyannyira félt, hogy arra törekedett, hogy ne keletkezzenek ismét olyan társadalmi feszültségek, amik társadalmi robbanáshoz, lázongásokhoz, majd végül forradalomhoz vezetnek.
Egyezséget – egy új kiegyezést – „ajánlott” a népnek.
Ez a következő volt: Ti nem szóltok, nem szólhattok bele a párt, az ország-vezetés dolgaiba, a párt egyedüliségét és vezetésre jogosultságát nem vonjátok kétségbe, erre még csak utalnotok sem szabad, nincsen semmilyen szabadságotok, csak az, amit a párt ad, és csak annyi, amennyit a párt ad. Nincsen jogotok és el kell ismernetek, hogy a párt azt tesz, amit akar és az biztosan mindig a leghelyénvalóbb.
Tehát röviden a politikai és gazdasági szabadságotok ellenében a párt biztosítja a megélhetést, valamely mértékű gyarapodást, a mindennapokban – ha a rendet és a játékszabályokat betartjátok – békén hagy titeket, visszahúzódik a hétköznapokból, hagyja, hogy létezzen privát élet.
Ez volt a Kádár rendszer, ez a kiegyezés tartotta fenn egészen a szocialista világrend bomlásáig, majd teljes bukásáig.
Ugyanakkor a Kádár rendszerben is mindvégig fennmaradt – megújítva, de meg is őrizve – az évszázados struktúra: a felül levők zárt, csak az általuk kiválasztottakkal bővülő, rendies szerkezetű privilegizáltak csoportja, akiknek jogai és lehetőségei szinte korlátlanok voltak – ismertem olyat közülük, aki nagyon kedvelt egy párizsi éttermet és a diplomata útlevelével, ha kedve szottyant kiugrott egy vacsorára a nejével, ezt legalább havonta egyszer meg is tette – az erőforrásokhoz jutás számukra olyan széles volt, amit közönséges halandó elképzelni sem tudott, felvették a régi nemesi rend, az úri középosztály szokásait, eredeti műremekekkel borították be lakásuk, házuk falait, rendezték be lakásaikat, ahová sosem kopogtatott be a díjbeszedő, vadászni jártak általuk alapított vadásztársaságban és ott ahol a legtöbb vad volt és más a lábát be nem tehette oda stb.
És alattuk, nem egy szinten ugyan, hanem némiképp tagoltan, de mindahányan a privilegizáltak zárt közössége alatt a jogaiktól megfosztott, illetőleg soha jogokat nem kapó vezetettek, alávetettek vertikális struktúrájára. Persze a képet lehetne árnyalni, és egy, a Kádár rendszerrel komolyan foglalkozó monográfiának meg is kellene tennie, de most ez nem volt, nem lehetett a feladatom. Itt csak azt kellett igazolnom – reményeim szerint sikerült is – hogy a feudális szerkezet – bármely korszak is jött – mindvégig fennmaradt és jellegadó volt a magyar társadalomban.
Folytatás következik, amiben végre választ kapunk arra, hogy miben rejlik a Fidesz elsöprő tavaszi győzelmének és teljhatalomba jutásának a sikere.
