Az első három rész rövid tartalmi összefoglalása:
Ebben a dolgozatban véleményem szerint a nap, mint nap megjelenő – a kevés kivételtől eltekintve – rossz premisszákból kiinduló elemzésekkel szemben megpróbálom mélyebb összefüggéseiben feltárni azokat az okokat, amik oda vezettek, hogy egy nyilvánvalóan programnélküli, inkompetens, hazug, ugyanakkor nyilvánvalóan diktatórikus hatalomra törő és modernizáció ellenes pártot és embert a választásokon megjelent választók 53%-a, 2,73 millió ember teljhatalomba választott. Úgy véltem, hogy ennek nagyon régi gyökerű társadalmi és tömeglélektani okai vannak. Az első három részben eljutottam a történeti áttekintésben az 1920-as évekig. (Az áttekintés kizárólag egy dologra irányul, a privilegizáltak és alattvalók vertikális struktúrájára, ezért eltekintek nagyon sok a képet árnyaló részlettől, csak azért, hogy lássuk a lényeget: a függőleges tagolódást.)
A továbbiakban tehát innen folytatom.
Az első világháború utáni magyar helyzet az előző részben az egész rendszerre jellemző társadalmi struktúra felvázolásán túl azonban – azonossága mellett – gyökeresen is különbözött a háború előtti Dualizmus politikai struktúrájától.
Ezek a különbségek következők:
- Az úri középosztály, a birtokos nemesség, katonatiszti réteg elveszítette – ha csak rövid időre is azt a politikai és gazdasági hatalmat, amit történelmileg kizárólag önmagának tulajdonított, saját jussának tartott.
- A hatalomvesztés sokkja miatt megváltozott a hatalom szerkezete, eltolódott az uralkodót helyettesítő kormányzó közjogi funkciója felé.
- A világháborús vereség, a leszakadó országrészek traumája, a tény, hogy román csapatok grasszáltak 1919 októberéig a Dunától keletre lévő megmaradt magyarországi területeken, beleértve Budapestet is, ami miatt a „bátor” fővezér Siófokon volt kénytelen berendezkedni és példát statuálni mindazoknak, akik kétségbe merték vonni a magát továbbra is valamiféle rendként meghatározó úri középosztály politikai hatalmát, ugyanakkor türelmetlenül várva, hogy az oly gyűlölt Antant a demarkációs vonalak mögé parancsolja végre a román csapatokat, hogy valahára fehér lovon, különítményesei élén bevonulhasson a „bűnös” Budapestre és kiterjeszthesse hatalmát a megmaradt kelet magyarországi területekre is, ahol aztán folytatta azt a terrort, amit addig a Dunántúlon alkalmazott, hogy 1920. június 4-én Versailles-ben a nagy Trianon palotában gróf Apponyi Albert a Magyar Királyság nevében kénytelen volt aláírni a békeszerződést, az addig – ahogy Európában másutt is – csak rejtve, búvó patakként jelenlévő antiszemitizmus nyílttá vált oly annyira, hogy a hivatalos, az állami politika része lett.
- Trianon miatt az állami politika rangjára emelkedett a szélsőséges nacionalizmus és az irredentizmus is. Ez még akkor is így van, ha elismerjük, hogy Bethlen gróf azon dolgozott egyebek mellett, hogy ezeket a nézeteket és ezeket a nézeteket valló, vagy ezen alapuló szervezeteket (MOVE; ÉME) marginalizálni vagy integrálni igyekezett, miközben hivatalos állami szerveként létrehozták a Vitézi Széket, vagy a rendszerbe integrált Turul Szövetséget, hogy csak a legfontosabbakat említsem. De a Bethlen István utáni korszakban ezek a nézetek ismét egyre virulensebbek lettek.
- Sokkal monolitabb politika struktúra jött létre, mint a Dualizmusban, a liberalizmust, annak minden formáját száműzték a politikából, a politikai erőtér egydimenzióssá vált, az Egységes párt uralta a politikai rendszert az egész korszak alatt, mert a politikai működésmódokat Bethlen István úgy alakította ki, hogy semmilyen más politikai erőnek – legálisan – ne lehessen esélye sem a hatalom megszerzésére.
- A rendszer – a nacionalizmus és az antiszemitizmus okán – jobbra mindig nyitottabb volt, mint balra, hisz a baloldalt nemzetietlennek – kozmopolitának – tartotta, ami elvette az úri középosztály politikai uralmi jussát, miközben Trianonért is ők a felelősek.
A rendszer jobbra nyitottsága Bethlen István miniszterelnöksége után kap jelentőséget, amennyiben egyre jobbra tolódik, miközben ezzel párhuzamosan az úri középosztályon belül is jelentős mozgás zajlik le, a deklasszáltabb elemek kerülnek túlsúlyba, és jut el az első, majd a második és végül a harmadik zsidótörvényig, a zsidók és a cigányok deportálásig, a nyilas uralomig és az ország teljes pusztulásáig.
Tehát a teljes Horthy korszakot a társadalmi mobilitás szinte teljes leállása, a társadalmi és politikai struktúra teljes megmerevedése, az elit – a privilegizáltak – és az alávetettek kettősségének a Dualizmusban nem tapasztalt teljes mozdulatlansága jellemezte. Tehát ezt a szerkezetet is a privilegizáltak és az alattvalók kettőssége jellemzi, a horizontális tagolódással – mely egyre uralkodóbbá vált a nyugati társadalmakban – szemben megmaradt és megmerevedett a vertikális struktúra.
Az ország, a társadalom így érkezett el a teljes pusztuláson át a második világháború utáni helyzetig, az úgynevezett jaltai rendszerig.
Mondhatnánk, hogy volt bő két év, amiben ez a társadalom megtapasztalhatta egy plurális demokrácia működését, de ez sajnos nem lenne igaz, ugyanis az egész korszakot megterhelte a szövetségesek jelenléte, illetőleg ezen belül – köszönhetően a Jaltai egyezménynek – a szovjetek egyre erőteljesebb befolyása a társadalmi, a politikai rendszer alakulására.
E dolgozatnak nem feladata a koalíciós korszak elemzése, itt tehát meg kell elégednünk annyival, hogy a polgári demokrácia egyre formálisabbá vált, az 1947-es választásokon a kék cédulás választások néven elhíresült választási csalás révén az MKP (Magyar Kommunista Párt) jelentős „győzelmet” aratott, de többségre így sem jutott, ezért a már korábban megfélemlített (1947. Kovács Ferenc Kisgazdapárt főtitkára letartóztatása és a Szovjetúnióba hurcolása; Nagy Ferencre az akkor regnáló miniszterelnökre is ez a sors várt, ezért hivatalos svájci útjáról 1947. májusában nem tért haza, stb. stb.) Kisgazdapártra nyomást gyakorolva az új kormányban (Dinnyés Lajos kormánya) már túlsúlyban volt, azaz a végrehajtó hatalom szinte teljes egészében a kezébe került,, ami lehetővé tette, hogy puccsszerűen államosítsanak – holott volt hivatalban lévő kormány, azaz legitim végrehajtó hatalom!!! – majd a két baloldali párt „egyesült” és létrejött 1948-ban a Magyar Dolgozók Pártja, mely - most tovább már nem részletezett módon 1949-re megszerezte a teljhatalmat, politikai ellenfeleit felszámolta, megszüntette, ha kellett letartóztatta, perrel elítélte stb.
Tehát 1949. közepére ismét előttünk áll a régi szerkezet. Egy új uralkodó osztály, amely a politikai és gazdasági, azaz a teljes társadalmi hatalmat kisajátította, gyakorolta ugyanazon privilégiumokat, amit az előző rendszerben és korszakban az úri középosztály gyakorolt, és mindenki, aki nem tartozott ide, alávetett, jogokkal ismét nem rendelkező alattvalókká váltak.
Tehát a kommunista diktatúra – ugyan gyökeresen más ideológia mentén – de rekonstruálta, újra teremtette, ismét felépítette a régi uralmi szerkezetet, egy kasztszerűen, rendies jellegűen szervezett új uralkodó osztályt, akiket mostmár nem nagyságos, vagy méltóságos úrnak, hanem párttitkár elvtársnak vagy tanácselnök elvtársnak hívtak, de ez a lényegen semmit nem változtat, és az alávettek tömegét, azaz ismét előállt a vertikálisan elrendezett kettős kultúra, a privilegizáltak és az alattvalók kettős struktúrája.
Tehát a tételem a következő: a kelet-európai társadalmak vertikális elrendezésűek voltak, mint a feudalizmusban mindenhol, de a nyugati társadalmakban ebben a függőleges szerkezetben is egyrészről jóval tagoltabb a társadalom szerkezete, mint a kelet-európai társadalmaké, másrészt igen korán kezdett kialakulni a horizontális szerkezet, azaz a társadalom egyre inkább nem egymásra rétegzett lett, hanem egymás melletti rétegekből kezdett állni, míg a kelet-európai rendszerekben ez a folyamat nem zajlott le, vagy meg sem indult, vagy megakadt. Tehát a bolsevik diktatúrák egy nagyon régi hagyomány talaján jöttek létre és ugyanazt a társadalmi szerkezetet alakították ki, mint azok a társadalmi rendszerek, melyek meghaladását hirdették.
Tehát nem véletlen, hogy a Lajtától keletre és nem nyugatra alakultak ki a bolsevista rendszerek.
Folytatása következik.
