Előzmények: Az első részben abból a tényből indultam ki, hogy elsöprő győzelmet aratott a választásokon egy nyilvánvalóan program nélküli és az ország irányítására stratégiai elképzelésekkel csak a hatalom vonatkozásában rendelkező, belső struktúráját tekintve bolsevik típusú párt, amelynek a vezetője – Orbán Viktor – ennélfogva teljhatalmat kapott az ország felett. Tehát a magyar választók közül a választáson megjelentek jelentős többsége – 2,7 millió ember – tudatosan adta voksát erre a pártra és erre az emberre.
A második részben hozzákezdtem a jelenség történelmi hátterének a feltárásához, melyet ebben a részben folytatok.
Magyarország tehát ebben a feudális struktúrában – privilegizáltak és alávettek kettősségében – ért el a Reformkorba, ahol is a magyar nemesség egy jelentős része – mondhatom, hogy túlnyomó többsége – jutott arra a felismerésre, hogy polgárság hiányában neki magának kell a polgárosodás eredményeit beépítenie a társadalom életébe, mert e nélkül Magyarország végkép elvész az európai nemzetek sorában.
Ilyen nagyfokú felelősségérzettel ilyen jelentős embertömeg, a társadalom elitje sem az előtt, sem azóta nem rendelkezett ebben az országban. Kivételes „pillanat” volt, a magyar történelem áldott, megszentelt állapota, ami a szabadságharc bukásával megroppant, és a Kiegyezéssel felemás helyzetbe került.
A Kiegyezés fontos pillanat volt, elindította az országot a modern polgári berendezkedés és a kapitalizálódás felé, ugyanakkor a reformkorban még polgárosodni vágyó nemesség egyre inkább idegenkedett a polgári világ tennivalóitól és versenyhelyzetétől és elhagyva a polgárosodás eszményeit bevette magát a közigazgatás sáncaiba, állami állásokba, és az állam erőforrásait felhasználva igyekezett fenntartani „úri” létezését, amelyet még külsőségeiben, de inkább vallott értékeiben egyre inkább távolított a modern polgári világtól.
És természetesen mindemellett megmaradt a feudális szerkezetű nagybirtokrendszer is, melyen a már felszabadított jobbágy most már, mint szabad paraszt, de valóságos társadalmi státuszát tekintve inkább, mint mezőgazdasági cseléd dolgozott és termelte a hasznot nemesi privilégiumait ismét elővevő gazdái számára.
A polgárosodás, a kapitalizálódás tehát egyre inkább „idegen” kezekben valósult meg, azaz mostmár az elit is megkettőződött, a hagyományokat őrző „úri” középosztályra és vidéki birtokos nemesre, valamint a városi német és zsidó polgárságra és nagypolgárságra, mely távol van a magyar hagyományoktól és valami bűnös, nem tiszta – manapság az oly népszerű vezető szájából is oly jól hangzóan – spekulatív, azaz „csaló” társadalmi rétegre.
Itt van tehát előttünk az ősbűn, mely a XIX. század utolsó harmadában keletkezett és határozta meg az ország fejlődésének további menetét.
Haza és haladás, mely a Reformkorban végre összeforrni látszott, most ismét ellentétbe került egymással.
Haza a privilegizált, a modern állam erőforrásain élősködő vagy a nagybirtokok hasznait szedő úri középosztály és birtokos osztály, mely “őrzi a magyar nemzet hagyományait” – ekkor keletkezik a sosem volt falusi életforma idealizálása, a nemzeti hagyományoknak a földből, a vidékből, mint tiszta forrásból eredeztetése, szemben az idegen, a városban a magyar hagyományoktól elütő módon szerzett jószágokból élő, a hagyományokat nem a múltból és a rögvalóságból eredeztető, nemzettől elkülönülő elemekre.
És természetesen megjelent a munkásosztály is, akik persze a társadalom páriái lettek a parasztsággal együtt, de szemben amazokkal, nagyobb monolit tömbökben éltek, és nyugati hagyományokat követve sokkal szervezettebben is, továbbá ez a társadalmi csoport életmódmintáit és értékeit a nyugati kapitalizmus páriáitól, a világ proletáriátusától vette át, ami szintén teljesen idegen elem volt a haza testében.
Tehát a haza egyre inkább egyet jelentett a magyar társadalmi életben a régmúlt – sokszor nem is volt – hagyományok átideologizált őrzésével, a vidéki élet idealizálásával, ahol még megvannak a nemzet lelkének tiszta forrásai, melyek a földből erednek vagy ahhoz kapcsolódnak, és mindezzel szemben áll az idegen – zsidó – hagyományokat magáévá tevő, bűnös város az annak uralma alatt álló – szintén idegen értékeket követő – munkássággal.
Ha ezt megértjük, értjük meg igazán Orbán Viktor híresen hírhedett kijelentését, hogy „A haza nem lehet ellenzékben!” És akkor azt is megérthetjük, hogy mily tudatosan használt mondat volt ez, mozgósítva a társadalomban mindvégig ott szunnyadó érzületet a haza és az idegenség kettősségéről.
Végtelenül aljas mondat volt ez!
A társadalom szerkezete tehát maradt, amilyen volt. Egy – modern, ennélfogva egyre jelentősebb közigazgatással bíró ugyanakkor az úri középosztály megélhetését biztosítani hivatottan egyre több szintre tagolt és egyre bonyolultabb, és ennélfogva jelentős közjogi hatalmat is gyakoroló – állam és az állami funkciókat és állásokat kisajátító dzsenti réteg, mely életformáját tekintve is közelebb állt a feudális mintákhoz, mint a polgári középosztály életmód mintáihoz, másrészt a pénz arisztokráciából, akik úgy próbáltak alkalmazkodni, hogy maguk is nemesi címeket vásároltak, szereztek és nemes módjára igyekeztek élni és a valóságos polgári középosztály – értelmiségiek, szabadfoglalkozásúak, középvállalkozók, stb, akiknek jelentős részét tették ki az „idegen elemek”, jelesül a zsidók.
Ha ezt megértjük, kap értelmet Orbán Viktor híres hírhedett mondata a Medgyessy kormány „idegenszerű” voltáról, sok más – most nem idézhető – hasonló jelentésű kijelentésével együtt.
Az első világháborút követően ez a társadalmi szerkezet – tehát a privilegizáltak egy túldimenzionált államhatalom birtokában és az alávetettek kettős szerkezete – mint a társadalom alapvető és meghatározó szerkezete nem csak, hogy tovább élt, de teljesen virulenssé vált, azaz kiteljesedett. Politikailag is teljhatalomra tett szert Horthy kormányzóvá választásával, majd egy évre rá gróf Bethlen István miniszterelnök irányításával az Egységes Párt létrehozásával.
Ezt az állapotot az úri középosztály részint erőszakkal, azaz az ellenfelek fizikai megsemmisítésével, illetőleg az alávettettek példastatuálás általi megfélemlítésével és nyakukba ültetett, teljhatalommal bíró csendőrséggel, részben paktumok sorának megkötésével érte el.
Tehát a két világháború közötti társadalmi képlet: privilegizált úri középosztály, ahová bekerülni csak a befogadók oldaláról lehetett, kapitalista nagyvállalkozók, akik a pénzhatalmával befértek ebbe az úri középosztályba, a nagy- és középvállalkozók rétege, melynek nagy része zsidó volt, a városi értelmiség, aminek a tagjai a saját városi közegükben az elitet képviselték szintén nagyrészt zsidó származással, a városi kisegzisztenciák és lumpenizálódott egyéb polgári elemek, melyek irigységgel nézték a zsidók „pöffeszkedését” és akik ennélfogva különösen fogékonyak voltak a fasisztoid eszmékre, a városi munkásság, amely internacionalista – kommunista – befolyás alatt állt, a vidéki nagybirtokos és középbirtokos osztály, a nagybirtokos parasztság vékony rétege, a kisbirtokos parasztság már jelentékenyebb, de még mindig nem túl nagy rétege, a föld és állandó jövedelem nélküli parasztság és a birtokos cselédség.
A dolgozatot három részesre terveztem, de már látom, hogy szétfeszíti ezeket a kereteket, tehát folytatnom kell, azaz folytatása következik.
Hol van már a folytatás?