Kiinduló kérdésem az volt, hogy hogyan  lehetséges az, hogy húsz év demokrácia után – amely ugyan száz sebből vérzett és rengeteg javítanivaló akadt rajta, de mégis csak demokrácia volt – a magyar nép demokratikus választásokon ismét az egypártrendszer-szerű politikai berendezkedésre szavazott. Úgy véltem, hogy ennek mélyebb társadalmi okai vannak és az előző részekben megpróbáltam megvizsgálni történelmünket a feudalizmustól a választás pillanatáig egyetlen – bár szerintem meghatározó – aspektusból, nevezetesen a társadalom struktúrájának vertikális elrendeződéséből, amely, amikor már – látszólag –  horizontálissá szerveződne, mégis mindig visszarendeződik – visszaáll, akár egy keljfeljancsi – a vertikális struktúrába,  a privilegizáltak és alattvalók kettős szerkezetébe.

Ezzel a társadalmi szerkezettel érte el a magyar társadalom a létező szocializmusok világméretű megrendülését. A folyamat nemcsak Magyarországon, hanem Európában az összes – úgynevezett – szocialista országban megindult, változatos formában és intenzitással. A Szovjetúnióban egy Mihail Gorbacsov nevű „fiatalember” szerezte meg a hatalmat, a  pártfőtitkári tisztséget, az addig félhalott idős vezetőket követően. Az USA-ban Ronald Reagan lett az elnök, aki a fejébe vette, hogy visszaszorítja a Szovjetúnió befolyását a világban. Olyan fegyverkezési versenybe kezdett, amit a Szovjetúnió hadigazdaságra átállított gazdasága már nem tudott  követni. Gorbacsov először csak úgy döntött, hogy elengedi a perifériákat, a testvéri szocialista államokat, majd magát a Szovjetúniót is átalakította – például az elnök is ő lett és az elnöki funkcióba átvitte a pártfőtitkári hatalmat – ami végül – szándékai ellenére – a Szovjetúnió széteséséhez vezetett.

Minden európai szocialista államban más-más okok vezettek a bukáshoz. Magyarországon is sajátos módon és okok miatt omlott össze a Kádár rendszer.

Én itt most csak a magyar helyzettel foglalkozom.

Nálunk érvényben volt és működött egy társadalmi megegyezés. A magyar nép a mindennapokban nem érezte, hogy nincs szabadsága, nincsenek jogai, képességeit csak a hatalom által megszabott keretek között teljesítheti ki, ha egyáltalán. Volt munkája, biztos megélhetése, sajátos önkizsákmányolással még a valamilyen mértékű anyagi gyarapodás is elérhető volt, tehát a társadalomban nyugalom volt. A pártnak  – holott a hatalom teljessége és működésmódja tekintetében nem különbözött a többi szocialista ország hatalmi berendezéseitől – nem kellett a mindennapokban kényszert alkalmaznia, az emberek meg nem is nagyon áhítoztak másra, mint amit ettől az államtól – párttól – megkaptak. Persze a külföldi utazásokkal, a nyitottabb sajtóval, az információk kevésbé szűrt rendszerével tudomást szerezhetett a másik világ állapotáról, a  jóval szélesebb  anyagi lehetőségekről, az élet jobb minőségéről, de egyrészt ezekhez az információkhoz, a dolgok közvetlen megtapasztalásához  a társadalmon belül viszonylag kevesek jutottak hozzá, másrészt az a kevés is jobbadán az életminőségek eltérő voltát, az anyagi gyarapodási lehetőségek szélesebb rendelkezésre állását vette csak észre, a szabadság, a polgári létezés társadalmi meghatározottságainak eltérő volta tulajdonképpen nagyon keveseket érdekelt.

Magyarországon nem volt olyan nagy és látványos az elnyomás, mint Lengyelországban, Csehszlovákiában vagy Romániában. Az NDK is sokkal kíméletlenebb diktatúra volt, mint a magyar egyeduralommal rendelkező állampárt. Ezért a magyar társadalomban nem is volt olyan feszítő és kiterjedt  elégedetlenség, mint az előbb említett „testvér” országokban.

Itt tulajdonképpen néhány értelmiségi próbált meg a rendszerrel szemben  ellenállást tanúsítani, az emberek tájékoztatását bővíteni, a szabadság intézményeit – a polgári létezés alapnormáit – tanítani és bemutatni. Aztán a rendszer megroggyant a társadalmi egyensúly fenntartása érdekében felvett külföldi kölcsönök súlya alatt, ami az állampárton belül is megindított egy mozgalmat, amely másként gondolta el – nagyon színes és differenciált nézetek voltak ebben a mozgalomban – a hatalom, a politika, az állam és az egyén kapcsolatának a kérdéseit. És – volt, aki érezve ezt a roppanást, és elérkezettnek látta az időt Kádár székének az elfoglalására. Ehhez a pártpuccshoz, miniszterelnökként el kellett választania az államot a párhuzamos pártszervektől, majd e – mostmár tényleges –  kormányhatalommal élve járult hozzá – például a sajtó szabadon engedésével – a párt hatalmának lebontásához és – akaratán kívül – a rendszer széteséséhez.

1987. 1988. volt az az időszak, amikor –  érezve a hatalom erőtlenedését – más értelmiségi csoportok is szervezkedni kezdtek, azaz e két évben a demokratikus ellenzék mellett nagyon gyorsan megszerveződtek tőle ugyan  ideológiájukban eltérő, de a Kádár rendszert valamely formában meghaladni akaró egyéb társadalmi erők.

Tehát a rendszerváltást nem a társadalom kényszerítette ki – mint például Lengyelországban, vagy Csehszlovákiában, vagy Romániában – hanem az az MSZMP-nek a  rendszert meghaladni akaró erői és az új (vagy nagyon is régi) társadalmi erők közötti – hosszas tárgyalást követő – alku részeként következett be.

Most eltekintek a folyamat részletes elemzésétől –  ennek egyébként is tengernyi irodalma van – csak sommásan levonom a végkövetkeztetést: a rendszerváltás nem a társadalom elsöprő erejű igényének, hanem a pártállam összeomlásának, a pártelit alkura kész erőinek és az újonnan, szinte a semmiből megalakult  és  tulajdonképpen semmilyen társadalmi bázissal nem rendelkező ellenzéki  csoportok  társadalmi megegyezésének köszönhetően jött létre. Amit a Németh kormány a parlamenten keresztül törvények létrehozásával végre is hajtott.

Akkor hozták létre a demokratikus államberendezkedést és az emberi alapjogokat rögzítő és a parlamentáris demokráciát meghatározó új alkotmányt is – formailag az 1949. évi XX. törvényt módosítva – amit éppen most készül az új hatalom kidobni  – „nem tisztelem” – mondta az ellenzék vezére a hatalomba készülve – és helyette valami egészen mást alkotni, amiről egyelőre senki nem tudja, hogy milyen lesz, de az új hatalom első két hónapja, az   54 törvény módosítása – ebből hat alkalommal az alkotmányt is módosítva – és az így átalakított alkotmányos rendszer azért már sejteni engedi a szándékolt új alkotmány főbb tartalmi elemeit.

Természetesen ezen az alkotmányon volt/van mit javítani, jogilag nem (volt) koherens és nagyon sok részletében elnagyolt vagy nem eléggé átgondolt (volt), de kidobni már csak azért sem kell, mert ugyan  mi lehet az az új valami, ami új alkotmányt igényelne, amivel ez a mostani ellentétes. Ez is egy nagyon fontos kérdés, megérne nagyon sok alapos dolgozatot – ilyet se sokat látok – de ennek az írásnak ez most nem témája.

Itt elegendő leszögeznünk, hogy a rendszerváltást nem a tömegek igénye, hanem a régi és új társadalmi elit megegyezése hozta létre.

De ebben nincs semmi baj, ezt sietek leszögezni – még mielőtt valaki is azt gondolná, hogy ugyanazt vallom, mint a Fidesz fő ideológusai, illetőleg a Jobbik, illetőleg az MSZP néhány áramlata is – nevezetesen, hogy ez az emberek feje fölött  – nota bene szándékuk és érdekeik ellenében – létrehozott paktum volt. Nem. Ez egy  új társadalmi szerződés volt, ahol a régi erő reformerei és az új – a nyugati világ társadalmi, gazdasági berendezkedését hazánkban is megvalósítani törekvő –  társadalmi erői megállapodtak a hatalom, a politikai és gazdasági rendszer átalakításában.

Lényegileg ugyanez történt Lengyelországban is, azzal a különbséggel, hogy ott az alku része volt az állampárt hatalomban való további részesedésének garantálása is. A magyar társadalmi szerződésbe is megpróbáltak becsempészni egy ilyen elemet Pozsgay elnökké választásával, de ezt a négy igenes népszavazás sikerrel megakadályozta.

Ez a népszavazás azért jól megmutatatta, hogy bár a társadalmi szerződést tömegbázis nélkül – és nem a társadalom kényszerítő követelésére, nyomására – kötötték meg, de a társdalom a rendszerváltás mögé állt.

Ugyanakkor a  rendszerváltás  során – mert én ezt egy folyamatnak látom, nem pedig egy pillanatnak – ismét felszínre törtek és politikai alakulatot kaptak a Horthy rendszert megalapozó ideológiák és értékrend.  Történhetett ez azért, mert a második világháború után az ország katasztrófáját okozó bűnös politikával nem kellett szembenéznie sem a politikai osztálynak, sem a társadalomnak, azt a társadalomban nem kellett – nem is lehetett – megvitatni, abból tehát nem kellett a jövőre vonatkozó fontos tanulságokat levonni és a társadalmat e tanulságok mentén újjáépíteni, hanem az ezeket az eszméket hordozó társadalmi rétegek azonnal áldozatnak is érezhették magukat – annál is inkább, hiszen  Rákosi valóban áldozatot is csinált belőlük – eszmerendszerűket, történelem és társadalomszemléletüket, elitista gondolkodásukat, rasszista és antiszemita attitüdjeiket, illetőleg történelmi meghatározottságú társadalmi vezető-erő mivoltukat nemzedékeken át, mint búvópatak örökíthették át változatlanul az utódokra és az azt követő generációra.

A rendszerváltás pillanatában ezek az eszmék, ez az értékrend – mintha nem történt volna semmi 1938-45 között  – ismét és változatlan formában virulenssé, élővé vált és a maga politikai alakulatait ki is alakította több pártban szétszórva.

De ismét előttünk állt a múlt, amely megpróbált – szinte azonnal  a  parlamentáris demokrácia, a modern állam intézményeiben helyet követelni, de jobbadán csak a politikai ideológia szintjén jelent meg, továbbá néhány szimbolikus cselekedetben. Ilyen volt az úgynevezett történelmi zászlósor (köznapi nevén történelmi zászlók)  intézményének az újra konstruálása – beemelve oda az árpád-sávos zászlót is, holott az zászlóként csak a nyilasok jelképe volt – a  koronaőri intézmény visszaállítása, először nem hivatalosan, csak engedélyezve,  ezzel a sosem volt és nagyon ízléstelen a Horthy rendszer neobarokk stílusát jól mutató egyenruhával, az őrezred Parlamentben szolgáló tagjainak a Horthy rendszer egyenruháihoz hasonlító gúnyájába bújtatása, a vármegyei ispáni rendszer ismételt bevezetésének a kísérlete, amit végül nem így hívtak, hanem köztársasági megbízottnak, ami az élénk tiltakozás miatti visszalépés volt az eredeti elképzeléstől és végül, de nem utolsó sorban Horthy Miklós félállami, félhivatalos  újratemetése 1992. szeptember 4-én ennek összes a két világháború közötti korszak ceremóniájával és ideológiai töltetével.

Ezek a politikai erők szinte azonnal vindikálták maguknak a régi jogon a nemzet kizárólagos képviseletét és kifejezését – lásd Jeszenszky Géza külügyminiszter híres beszédét a parlamentben arról, hogy kik fejezik ki a nemzetet és kik nem, amire a nemzet mostani vezére frakcióstól a kivonulás, mint tiltakozási forma mellett döntött az SZDSZ-el és az MSZP-vel együtt – azaz már 1991-ben ismét előttünk állt a régi ellentét, „haza és haladás”, nemzet és modernizáció.

Antall Józsefnek soha el nem évülő „érdemei” vannak ebben, de legmegbízhatóbb munkatársa Boross Péter belügyminiszter és későbbi miniszterelnök is teljes mellszélességgel vállalta a  Horthy rendszert, és állította furton furt példaképül. Ezt tehette azért is, mert valamely oknál fogva – valahogy – szert tett a haza bölcse szerepre is, azaz mindenhol kikérték, kikérik  a véleményét, és ő minden megnyilvánulásában a Horthy rendszer értékrendjét nyíltan vállalja és képviseli. Manapság meg – mint a jelenlegi teljhatalmú miniszterelnök alkotmányozó „szakértője” – egyenesen a királyságot hirdeti, mint a szerinte követendő államformát.

Tehát már nagyon korán, már a rendszerváltás hajnalán ismét megkettőződtünk mi magyarok nemzetire és nemzetietlenre, a nemzetietlen pedig azonossá vált a baloldalisággal és a liberalizmussal.

Most fordítsuk kicsit figyelmünket a magyaroknak önmagukról, mint népről és a történelmükről alkotott sztereotípiáira.

Kezdjük rögtön a leggyakrabban használttal: „A magyar egy befogadó nemzet.”

Amikor ezt mondjuk, igazolásként mindig – az is, akinek egyébként fogalma sincs róla, hogy mi fán terem – István királyunk Imre hercegnek íratott Intelmeire hivatkozunk. Lám ő is megmondta, már akkor is ilyenek voltunk. Ha ez a vélelem sommásan igaz lenne, akkor nem gyűlt volna meg már a kunokkal a bajunk, meg a kunokat letelepítő királyunkkal, IV. Kun Lászlóval.

Ha ez a sztereotípia ebben a formájában igaz lenne, akkor a Dualizmus nemzetiségi politikája nem erőszakosan asszimiláló, hanem a nemzetiségeket nemzetiségként elismerő és nemzetiségként befogadó politika lett volna, akkor  nem lett volna virulens és tettre kész az antiszemitizmus, a magyarok toleránsabbak lennének mind saját – csak kicsit sötétebb bőrű – honfitársaikkal, mind az országba érkező idegenekkel, és, ha így lenne,  a magyarok többsége nem félne a „pirézektől”, azaz attól a népcsoporttól, ami nem is létezik csak egy, a társadalmi előítéletet vizsgáló szociológiai felméréshez találták ki a felmérést tervező kutatók.

Az igazság ezzel szemben az, hogy a magyarok semmivel sem befogadóbbak és toleránsabbak, mint az európai nemzetek általában. Sőt!  Tehát a magyar, mint  befogadó nemzet hamis énkép.

„A magyar kultúrateremtő nép.” És melyik nem az, kérdem. Azért, mert nem ismerjük a szomszéd népek kultúráját (se), az nem jelenti azt, hogy – szemben velünk – nekik nincs. Ez csak egyet jelent. Egy buta és hamis sztereotípiát.

„A magyar a jég hátán is megél.  Nincs olyan nehézség, amit e nép le ne gyűrt volna. E nép fiait  bárhová veti is a sors megél, sőt jól megél. A magyar jó – ha nem a legjobb – munkaerő, amely után kapkodnak a világban.” Ezek szép mondatok, csak egyrészről semmi nem igazolja igazságtartalmukat, vagy olyan tulajdonságok, amik más népekből sem hiányoznak. Ami pedig a munkaerő utáni kapkodást illeti, ennek a világon semmi alapja. A tény az, hogy a magyarok a legkevésbé mobilak és a  népesség számarányához képest nagyon kevesen tudnak idegen nyelven. Tehát ez utóbbi sztereotípiát maga az élet cáfolja.

„A magyar a világ egyik legokosabb és legtehetségesebb népe.” Amikor ez a sztereotípia elhangzik mindig a népesség nagyságának arányához mért nagy számú nobel-díjasokra szoktak hivatkozni. Egyrészt ez még arányszámaiban sem igaz, ráadásul az egyetlen Szent-Györgyi Alberten kívül, mindegyik zsidó származású volt, akik éppenséggel azért hagyták el hazájukat, mert kénytelenek voltak elhagyni, ha nem akarták, hogy ez a nagyon befogadó nemzet végezzen velük. Furcsa olyasmire hivatkozni, amihez nagyon kevés közünk van.

A további sztereotípiákkal – mint az, hogy a magyar nők a világon a legszebbek vagy a magyar nyelv a világ egyik legnehezebb ugyanakkor legkifejezőbb nyelve stb – már nem akarok foglalkozni. Szerintem a végkövetkeztetés így is levonható. A magyarok énképe meglehetősen messze esik a valóságtól.

Mert mi a valóság a fenti állításokkal szemben?

A XIX. század második felére a  Magyar Királyság területén 51%-ban nemzetiségek éltek, akiket – teljesen ignorálva a nemzetiségi mivoltukat -  erőszakkal óhajtott a kisebbség asszimilálni. Olyan nemzetiségi törvényt hoztak  1868-ban (az 1868. évi XLIV. Törvénycikk) – és ebben többé kevésbé még az olyan haladó gondolkodású emberek is egyetértettek, mint Deák vagy Eötvös – melynek már a bevezetője kinyilvánítja, hogy „Magyarország összes honpolgárai, az alkotmány alapelvei szerint is, politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja.” A továbbiakban a törvény a fent idézettek szellemében a nemzetiségi kérdést csupán, mint nyelvi kérdést kezelte, a nemzetiségi-kisebbségi létet nem  fogadta el, így a nemzetiségek kulturális és főként területi autonómiáját teljességgel elutasította.  A következmény: a színtiszta más nemzetiségű területen is, le egészen a községekig magyar közigazgatás volt. Ha más nem is volt magyar a faluban, a csendőr, rendőr és a jegyző biztosan.

Ha tehát úgy kell értelmezni azt a sztereotípiát, hogy a magyar befogadó nemzet, hogy nem toleráns a tőle nyelvében és kultúrájában  idegen társadalmi csoportoktól, akkor az állítás igaz, de ez ebben a konnotációban már nem pozitív, hanem negatív állítás. Az Európában – a német mellett – szinte egyedülálló módon asszimilálódott zsidóságot meg egyenesen törvényekkel ki is zárta a nemzetből. A nemzetből kizárás szokását azóta is megtartotta e nép és annak politikai elitje, mint szép erényt.

Lehet-e csodálni, hogy amikor szétesett a Magyar Királyság, mint állam és megszűnt annak politikai összetartó ereje, hazánk nemzetiségei nem óhajtottak tovább magyarként a magyarokkal egy hazában élni, hanem csatlakozni kívántak a határon kívül meglévő államaikhoz. Tehát lehet kárhoztatni Trianont, fájhat is ez, ha a Nagy-Magyarországot a nemzet nagyságával kapcsoljuk össze, de a tény tény marad. A Dualizmus kori politikai elit szűklátókörűsége és szűkkeblűsége vezetett el Trianonhoz. Ideje lenne egyszer végre belátnia ennek a társadalomnak, hogy ő maga egyik okozója nemzeti tragédiájának. Ez tehát nem egyszerűen a győztesek igazságtalan bosszúja volt – az is és még sok minden más is – hanem a magyar politikai elit bűnös politikájának a következménye.

Vagy vegyünk egy másik sztereotípiát. Például azt, hogy a magyar jó – ha nem a legjobb – munkaerő. Fogalmam sincs, hogy ezt a magyarok miért is képzelik magukról. Egy olyan országban, ahol hetekig ásnak fel  egy utat, fektetik le a bármilyen csöveket , aztán visszaaszfaltozzák, de még véletlenül sem vízszintesen. Vagy pukli lesz az útban vagy mélyedés. Inkább ez utóbbi, mert a kiásott gödör kellő tömörítettség hiányában szinte azonnal süllyedni kezd. És akkor eltelik egy vagy két hét – na jó, legyen hónap – és jönnek megint, ásnak megint egy másik csövet kábelt stb tesznek a földbe. Újabb hetekig tartó forgalomkorlátozás, dugó, anyázás, környezetszennyezés. Mindehhez tegyük hozzá, hogy a párhuzamos – tehát kvázi menekülőútnak használható úton (utakon) is csinálnak valamit. Ezzel elérik, hogy a fél város – nem viccelek – leálljon, megbénuljon.

A példa szerintem mutatja, hogy ki mindenki nem végzi el rendesen a dolgát. A közlekedési hatóság, aki  nem szervezi meg a lehetséges terelőutakat, aki nem konzultál az építésügyi hatósággal, hogy hol és mennyi időre adtak ki útbontási engedélyt. Ugyanez vonatkozik az építési hatóságra: nem konzultál a közlekedési hatósággal. De nem konzultál a lehetséges út alatti közművek tulajdonosaival sem, hogy ne kelljen az utat rövid időn belül másodszor, harmadszor is felbontani. Maga az útépítő, aki nem képes tisztességesen – mondjuk úgy, hogy – európai minőségben az utat helyreállítani. Az új aszfalt előbb utóbb elválik a régitől, rés keletkezik és, mint tudjuk a rés a forrása a kátyúnak. És akkor az már csak hab a tortán, hogy miért tart nálunk minden kétszer háromszor hosszabb ideig, mint tőlünk nyugatra, azaz –  emiatt is – kétszer, háromszor nagyobb költségbe is, az útfelbontás, helyreállítás költségeitől kezdve az időfaktorral egyenes arányban álló járulékos költségekkel együtt.

Van valaki, aki ne tudna a saját életéből legalább egy ilyen esetet felidézni? Kétlem. De mindenre lehetne példát hozni, a közigazgatástól a bíróságokig. Nem hozok több példát – úgysem lehetne befejezni, csak félbehagyni – a csak a következtetést vonom le. Mesebeszéd, hogy a magyar jó munkaerő. Ha így lenne – és ez már statisztika, lehet ellenőrizni, bár én nem pontos arányokat használok, hanem  a nagyságrendet akarom érzékeltetni – az ország, a gazdaság hatékonysága nem lenne csak fele (harmada?) a nyugat-európainak, vagy az amerikainak. Azaz nem dolgozunk európai nívón és munkánk nagyon messze van az európai hatékonyságtól.

Tehát a magyar énképe torz. Nem tükrözi a valóságot. Ha a múltjáról beszél akkor sem, ha a jelenét nézi, akkor sem.

Ezért torzult a nemzettudata. Folyton-folyvást  igazolni kell a nemzeti hűséget. És a hűségnek, a nemzethez tartozásnak meg van a maga kánonja. Ha nem e szabályok szerint vélekedsz, élsz, viselkedsz, nemzetietlen leszel.

Mikből áll ez a kánon?

Csak példálózva:

Mindenképpen meg kell dögleni mindenért, ami népi, ami vidéki, ami falusi folklór. Az senkit nem zavar, hogy sok esetben a műnépit nevezik népinek. Miért kell szeretni? Mert innen ered a magyar nép, ez a rögvalóság, a föld és ami ezzel összefügg, a falu. Ha nem vagy legalább egy csipetnyit népies, akkor – jó ezt a szót csak szélsőségesek használják, de egyre többen vannak – kozmopolita vagy, ami jó esetben csak azt jelenti, hogy nemzetietlen,  nemzetidegen, rosszabb esetben egészen mást is.

Tehát a vidéki életet, mint a romlatlanság tiszta forrását szeretni kell.

Illik valahogy ebbe a nemzettudatba istent is beleérteni. Persze csak  szigorúan a bevett vallások szerint, nem ám valami egyéni, pongyola módon.

Ezzel összefüggésben egy igazi hazafinak valahogy jól kell viszonyulnia az egyházakhoz, különösen a római katolikus egyházhoz.

Illik szeretni a magyar zászlót és nem illik másokat. Különösen azt a zászlót kell nagyon szeretni, amiben benne van a Szent Korona. Még jobb, ha a teljes ikon van ráfestve vagy ráhímezve, a Szent koronát angyalok tartják, ami ezáltal lebeg a térben, ezzel is elemelve a földi hívságoktól és egyúttal szentté – isteni eszközzé – is avatva.

Az senkit nem zavar, hogy a Kossuth címerre rá sem tették a koronát 1848-ban, ugyanis  egy meghaladni szándékozott kor jelképének tartották. Már akkor is, azaz pontosan 162 éve!!! Ezek szerint tehát Kossuth Lajos sem volt hazafi!

Illik áhitattal gondolni és szentnek nevezni a koronát, aminek az eredete teljesen homályos, de egy biztos: nem Szent István koronája volt.

Mindenképpen el kell érzékenyülni a magyar himnusz hallatán.  Eszembe jut egy dokumentum film, amiben nyugat-európaiakat kértek meg arra, hogy énekeljék el hazájuk himnuszát. A franciák és az angolok  tudták, mert oly régiek ezek a himnuszok és olyan dolgokat fejeznek ki, ami nagyon nagy és pozitív  hatással volt a társadalmukra. A többi nációnál a dallam még csak-csak ment valahogy, de a szöveg szinte egyik esetben sem. Ettől a hiányosságtól ők nem voltak hazafiak? Nem hinném!

Tehát a magyar nemzettudat a múltból eredeztetett nézet-, érték, és érzelem rendszer, olyan múltból, ami abban a formájában, ahogy a nemzettudatban formát ölt, sosem létezett. De a legnagyobb baja még csak nem is ez!

Kölcsey Ferenccel szólva

„ ….Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán,

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

Messze jövendővel komolyan vess össze jelenkort;

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül”

(Huszt)

Tehát a legfőbb baj a nemzettudatunkkal az – hogy Kölcsey intelme ellenére – nem a jövővel méri saját sorsunkat, hanem a múltból próbál jogot kapni a jobb élethez. Jussa az neki, ami jár e népnek sérelmei és hányattatásai után.

És itt jönnek a sérelmek.

Ez a nép szociálpszichológiai szempontból sértett nép. Dúlt itt tatár, megvédtük a török ellen a keresztény világot (ez is egy teljesen hamis beállítás), elnyomtak  minket a Habsburgok, ránk támadt az Antant és elvette hazánk nagy részét. Szorgalmas, szerethető, mert szerető nép vagyunk, ennek ellenére minket mindig bántanak, minket mindig megaláznak, a mi függetlenségünket és nemzeti önrendelkezésünket minduntalan el akarják venni idegen hatalmak (nota bene, például a Szovjetúnió valóban el is vette) és azok hazai cinkosai és lehetne sorolni a végtelenségig.

Mostmár – reményeim szerint látható az a történelmi forrás és nemzeti karakter, ami elvezetett oda, hogy demokratikusan uralkodót választottunk magunknak.

A következő részben végre – tényleg!!! – összefoglalóan meg tudom válaszolni, hogy miért is történt ez.

Az első részben abból indultam ki –  amit nem értek –  hogy hogyan lehetséges az, hogy a társadalom jelentős része nemcsak együttműködést tanúsít, hanem kifejezett támogatást ad, egy nyilvánvalóan koncepciótlan, ugyanakkor az egyeduralmat leplezetlenül kívánó és megvalósítani akaró politikai alakulatnak és vezetőjének, és ezzel szinte senki nem foglalkozik, csak hajtogatja azokat a politológiai közhelyeket, amik a helyzet leírására – és főképp megértésére –  teljességgel alkalmatlanok.

A feltevésem az volt, hogy a társadalmi támogatás ilyen mértéke nem véletlen, a jelenségnek történelmi és tömeglélektani okai vannak. A második, harmadik és negyedik részben a magyar  társadalmi tagozódás vertikális és majdnem csupán kettős szerkezetére igyekeztem ráirányítani a figyelmet egy rövid történelmi áttekintés keretében, melynek során a negyedik rész végén eljutottam a Rákosi féle bolsevik diktatúra létrejöttének a pillanatáig.

Most innen folytatom.

A kommunista diktatúrának számtalan bűne mellett az is bűne volt – és ennek hatásait ma lehet igazán megismerni és felmérni – hogy a volt uralkodó osztályt „megkímélte” a bűneivel való szembenézéstől, a magyar társadalmat pedig az ellenállás teljes hiánya okainak a felismerésétől. Persze az ideológia szintjén fasisztáztak eleget, de – miután majdnem mindenkit lefasisztáztak, aki nem velük volt, továbbá, mert éppen az a hatalom fasisztázott, amely totális diktatúrát épített  fel az állampolgár teljes kiszolgáltatottságát megteremtve, ezért – nagyon hiteltelen és átélhetetlen volt, azaz teljességgel alkalmatlan a tényleges szembenézésre és a kellő következtetések levonására.

A volt úri középosztály, az arisztokrácia és papság képviselőit meghurcolták, deportálták esetleg életüktől is megfosztották, vagyonukból a nép nevében teljesen kisemmizték, anélkül azonban, hogy egyetlen pillanatig is valóban el kellett volna gondolkodniuk és el kellett volna számolniuk önmaguknak, a társadalomnak  és a világnak arról, hogy a két világháború közötti időszakban gyakorolt politikájuk, hatalomgyakorlásuk módja, az általuk kialakított uralom szerkezete, a historizáló nacionalizmusa, a nyílt antiszemitizmusa és a minden területet  vissza szemléletű, és a magánéleti szférába is nap, mint nap bevitt irredentizmusa sodorta bele az országot egy pusztító háborúba, hogy honfitársaink közül a magyar parlament által hozott törvények alapján 600 ezer embert – nőt férfit, fiatalt, öreget és gyereket válogatás nélkül  megfosztottak elöszőr “csak” az állásuktól, egzisztenciájuktól, majd minden vagyonuktól és végül az életüktől is, hogy további 340-360 ezer honfitársunk halt meg a frontokon, a polgári áldozatok  száma 45 ezerre tehető, további 600 ezer magyar polgár esett szovjet fogságba, vagy hurcolták el málenkij robotra, a nemzeti vagyont ért károk összességében 1944–1945-ben mintegy 22 milliárd (1938-as vásárlóerejű) pengőt tettek ki, ami az  1938. évi nemzeti jövedelemnek  több mint ötszöröse volt, ami az akkori  nemzeti vagyon kb. 40%-át tette ki.

A német és nyilas kiszállítások, valamint a szovjet és román csapatok rekvirálásai és pusztításai következtében a harcok során keletkezett károkkal csaknem azonos értékű vagyon ment veszendőbe. A közlekedés szenvedte a legsúlyosabb veszteségeket. A sínhálózat 40%-a elpusztult, a vasúti járművek nagy részét elszállították. A gyáripar 54%-a, a mezőgazdasági vagyon 20%-a veszett el. A lakóházakban esett kár a teljes háborús anyagi pusztulás 18%-át tette ki, melynek nagy része a fővárosra esett.

Tehát az ország hihetetlenül nagy emberáldozattal és teljesen kisemmizve, vagyonát elpusztítva vagy elrabolva, romokban került ki a háborúból. A lakosság számarányához képest a szovjet és a német  áldozatok után arányaiban Magyarország emberáldozata volt a legnagyobb a II. Világháború során.

Ráadásul az ország ismét elvesztette azokat a területeket, amelyeket az I. és II. Bécsi döntéssel visszacsatoltak, holott a háborúba lépés előtt a szövetségesektől ígéretet kapott a Magyar Királyság, hogy megtarthatja a területeket, ha távol tartja magát a háborútól. És végül, de nem utolsó sorban a volt úri középosztálynak és politikai elitnek az egyik legnagyobb bűne az volt, hogy – az előzőekben elsoroltak következményeként – a Szovjetúnió tartósan megszállhatta az országot és a neki tetsző félgyarmati függőségű bolsevik rendszert építhetett ki. Mindezen következményekkel mind a mai napig senki nem számolt el azok közül, akik ezt a totális pusztulást politikájukkal előidézték.

Mindezekkel a volt uralkodó osztálynak, a volt elitnek nem kellett ténylegesen szembenéznie, hanem azonnal áldozatnak érezhette magát, és ez az áldozat-érzés tette lehetővé, hogy a Horthy rendszer értékrendje nosztalgia szerűen  hagyományozódhassék generációkon át,  anélkül a felismerés és belátás nélkül, hogy az végül hová is vezetett.

De a társadalomnak sem kellett szembenéznie és elszámolnia azzal, hogy végig kollaborált az egyre pusztítóbb rendszerrel, anélkül, hogy a szavát emelte volna fel tömegesen azok ellen a bűnök ellen, amit hazája a saját polgáraival szemben elkövetett. A „Ne szólj szám, nem fáj fejem!” – mentalitás tovább élhetett a társadalom egészében, különös tekintettel arra a tényre, hogy az újonnan létrejött diktatúrában ez az attitűd ismét a túlélés záloga lett.

Így aztán létrejöhetett az a társadalomlélektani attitűd, azaz értékelő beállítódás, ami az egész társadalmat  a szovjet rendszer áldozataként  látja és éli meg,   és ezt az érzést  a Rákosi  diktatúra féktelen terrorja meghatározó mértékben generálta és támasztotta alá.

A Rákosi rendszer nem egyszerűen újjáépítette, folytatta a régi vertikális társadalmi, hatalmi struktúrát – privilegizáltak és vezetettek, alattvalók kettősségét – hanem ki is teljesítette azt, ha tetszik, totálissá szélesítette. „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” volt a hatalom alapvetése és ezt kíméletlen diktatúrával érvényre is juttatta, ezzel egyúttal a századok óta a társadalomban meglévő alattvalói létezést és érzést is a tömegek számára  totálissá téve.

Tehát ismét két hagyomány élt tovább a társadalomban. Az egyik az úri középosztály nosztalgikus múltba tekintése, mindenféle bűntudat nélkül, ugyanakkor azzal a tudattal, hogy nemzetietlen – vörös, internacionalista – bugrisok gyakorolják idegen segítséggel a tőlük elorzott  hatalmat az országot tönkre téve, a másik hagyomány: a nincs mit tenni, a hatalom majd elintézi, megmondja, előírja, mi csak annyit tehetünk, hogy eltűrjük és megpróbálunk a szegényes lehetőségekkel élve megélni, boldogulni.

Ezt az állapotot törte meg elemi erővel a forradalom 1956-ban, de mielőtt még kijegecesedhetett volna, hogy mit is akar a magyar nemzet – meggyőződésem szerint egy szociális piacgazdaságot – szovjet tankok segítségével két hét alatt vérbe is fojtották.

És jött ismét az akkori békés Európában rendkívül szokatlanul kegyetlen terror. 235 embert végeztek ki, e számnak majdnem a felét kitevő számú további halálos ítéletet is hoztak, amit később életfogytig tartó börtönbüntetésre változtattak, ezreket állítottak bíróság elé és vetettek börtönbe, sokakat megfosztottak állásától és ennélfogva megélhetésétől, 200 ezren pedig – ez a teljes lakosság két százaléka – elhagyta hazáját egy jobb, nyugodalmasabb, élhetőbb életet remélve.

A világ felháborodása miatt, meg hogy az ország a teljes elszigeteltséget elkerülje és még egy további  – később részletezendő – szempont  miatt  Kádár az ország konszolidálása és a terror enyhítése mellett döntött. 1963-ban amnesztiát hirdettek, a börtönbevetettek jelentős részét – egyáltalán nem mindet, ahogy az a köztudatban elterjedt – kiengedték, sokakat két három, négy év múlva még állásába is visszaengedték.

Tehát 1963-tól kiépült az a rendszer, amit maga a rendszer is,  a lakosság is, és az utókor is Kádár rendszernek hívott.

Ez a rendszer nagyon sokban különbözött a környező országok – beleértve a Szovjetúnió – bolsevik rendszereitől. Az egypárti uralomban a pártarisztokrácia és a társutasok privilegizáltságában, a magántulajdon szinte teljes hiányában, a kommunista párt hatalmának megkérdőjelezhetetlenségében, a pártnak a társadalom feletti monopóliumában azonosak voltak.

Ugyanakkor jelentős különbséget is mutatott amazoktól.

Nem fojtott el minden kezdeményezést, ha az nem a párton vagy az államapparátuson belülről jött. A kultúrpolitikában – főleg annak az Aczél Györgynek „köszönhetően”, aki miközben vérbolsevik volt, ugyanakkor szemben a nagy többséggel volt esze és kellő kreativitása –  bevezette a három „t”, a támogat, tűr és tilt elvét. Ez a régióhoz képest szélesre nyitotta az alkotó művészek előtt a nyilvánossághoz jutást, természetesen a párt által folyamatosan ellenőrzött formában, és az is mindennapos volt, hogy aki tegnap még támogatott volt, hirtelen – mert valami Aczél elvtársnak vagy az apparátusának nem tetszett – a tűrt vagy a tiltott kategóriába került minden indokolás nélkül. Ezt a korban úgy nevezték, hogy megfagyott körülötte a levegő. De fordított esetre is volt számtalan példa és volt, aki hol bekerült, hol kikerült majd ismét bekerült a tűrt vagy a támogatott kategóriába. És volt, aki soha.

Ez a szisztéma lehetővé tette, hogy páratlanul jelentős remekművek jelenjenek meg mind a filmművészetben, mind a színházművészetben vagy az irodalomban. A képzőművészet ezekhez képest mostohagyereknek számított. Ez a politika tette lehetővé, hogy nagyon  magas színvonalú könnyűzenei élet jöjjön létre. A körülmények ellenére vagy épp azért világszínvonalú dzsessz és beat, pop, rock élet alakult ki.

De nagyon fontos itt rögvest leszögezni – mielőtt elájulnánk a rendszer „liberalizmusától” – hogy mindez, mindenkor kizárólag a párt mércéjétől, nem ide illő, de mégis  talán találó szóval, hangulatától függött. Arra senki másnak semmilyen befolyása nem lehetett.

A Kádár rendszer nem üldözte a vallást, elnézte a vallásgyakorlást. Természetesen a pártállam logikája szerint ezt is folyamatos ellenőrzés alatt tartotta – arról csak sejtéseink lehetnek, hogy milyen szintű ügynökhálózattal, mert mind a mai napig az ügynöklisták a nyilvánosság számára nem hozzáférhetőek – és azok, akik kívül kerültek a „hivatalos” vallásgyakorláson, azokat már elnyomni igyekezett. Lásd a katolikus bázisközösségeket (Bokor mozgalom) vagy a kisegyházak szektaként történő kezelését, amihez a „hivatalos” egyházak készségesen segédkezet nyújtottak. Ők sem számoltak el mind a mai napig a két világháború  közötti időszakban betöltött szerepükkel, meg azzal, hogy saját híveiknek készséges megfigyelői voltak  a pártállam idején, és segítették a pártot a vallási elhajlók marginalizálásában és üldözésében.  Ennek is itt volna az ideje, de ehelyett ismét azt a társadalmi és politikai szerepet követelik maguknak, mint amilyen a háború előtt volt. És a volt rendszerváltó, valaha a vallással nem túlságosan harmonikus kapcsolatban álló jelenlegi országvezető  ehhez már vagy 16 éve partnernek mutatkozik és az összefonódás egyház és állam között  – egy egyébként szekularizált államban – egyre szorosabbnak  tűnik. De – visszatérve az eredeti gondolatmenethez, leszámítva a párt által valamilyen szempont szerint preferált állásokat, beosztásokat – a vallásgyakorlás a fenti keretek között szabad volt, titkolnia senkinek  nem kellett.

A munkakényszer lehetővé tette az állampolgár mindennapi ellenőrzését – személyzetisek hosszan mesélhetnének erről, meg a minden állami vállalatnál fedett módon alkalmazott BM. (Belügyminisztérium) összekötők – másfelől viszont a szétterített munkabérekkel és egyéb jövedelmekkel a rendszer  biztosított az egyénnek – két kereső mellett a családnak, de csak két keresővel – annyi jövedelmet, ami a környező országokhoz képest magasabb színvonalon biztosította a megélhetést.

Természetesen a munkateljesítmények és a kiosztott bérek között semmiféle összefüggés nem volt. De kétségtelen tény: létbiztonság volt egy adott életnívóra beállítva, ami lényegesen magasabb volt, mint a környező országokban. Ebben a szisztémában a renitensek egyik büntetése éppen az volt, hogy nem dolgozhattak a szakmájukban, vagy a még renitensebbek egyáltalán nem tudtak elhelyezkedni, ezzel a megélhetésüktől lettek megfosztva, a “munkakerülésük” okán pedig állandó rendőri zaklatásnak voltak kitéve.  A Demokratikus Ellenzék nem egy tagja feketén oktatott vagy strómanként igyekezett megélni. És persze akadtak olyanok is, akiknek a Belügyminisztérium útlevelet adott  kizárólag egy irányba, az országból kifelé. De nem voltak politikai foglyok, Kádár erre nagyon gondosan ügyelt. (Most nem számítva ide az évenként 50 és 100 közötti izgatásos esetet, de ezek névtelen senkik voltak, akiknek jelentős része nem is követte el a terhére rótt „bűncselekményt”, csak az eljáró hatóságok vagy bíróságok voltak túlbuzgók.)

A rendszer a fentieken túl  kínált még egyfajta életszínvonal növekedést is, vagy legalább annak illúzióját. Ezt hívták a korabeli szektások – a marxizmus-leninizmus doktrinerjei – megvetően fridzsider-szocializmusnak.

Az élelmiszer ellátás szinvonala és választéka messze a környező országok felett állt, lassan bővülő mértékben tartós fogyasztási cikkek is elérhetők  voltak, tehát a rendszer kínált az egyén számára egyfajta perspektívát az életére, egy belátható és tervezhető életutat, egyfajta boldogulást.

A rendszer engedte az utazást is, önkényesen korlátozott módon ugyan, de mégis. A magyarok mehettek nyugatra is, szemben a többi szocialista ország polgáraival. Persze megalázó tortúrán kellett ehhez keresztülmenni és az eredmény sem volt biztos, még a határon is megaláztak egyszer kétszer, ha úgy hozta a sora, ha a hatalmát fitogtatni akaró vagy a szocialista állam védelmét hitszerűen komolyan vevő határőrhöz vagy vámoshoz kerültél, de lehetett menni, és az eredmény, tehát az hogy csórón ugyan, de kimehettél Bécsbe, majd egy kicsit még messzebb, aztán még messzebb – persze csak három évenként – minden nehézséget, megaláztatást feledtetett. Ugyanakkor fontos tudni és észben tartani, hogy  ez az utazási „szabadság” a magyaroknak csak csekély hányadát érintette, a nagyobb városlakókat. A vidéki Magyarország nem utazott sehová sem.

A mezőgazdaság is fejlődött, még exportra is jutott – szemben a többi szocialista országgal, ahol állandóan (Lengyelország, Bulgária, Románia) vagy másutt  időnként élelmiszer-ellátási zavarok voltak.

Magyarországon nem. Kádár ugyanis engedte a háztájit, ami lehetővé tette egy darabka földön az árútermelést, a nagyüzemek – TSZ-ek, állami gazdaságok – pedig elég hatékonyan elő tudták állítani az olyan tömeg-árúkat, mint a gabona, és a takarmánynövények, ami lehetővé tette a nagyüzemi állattartást is. De a lényeg a háztáji volt, az a plusz jövedelem, ami vérrel-verítékkel, de gyarapodást hozott a falu népének. Ugyanez történt később az iparban is. A tervgazdálkodás természetesen lehetetlenné tette mind az innovációt, mind a megfelelő mennyiségben és minőségben történő termelést, ezért is szokták a szocialista társadalmakat hiánygazdaságoknak nevezni – de a korszak második harmadában mégis megjelent a piac valamiféle szimulációja – ezt a korban gazdasági szabályozó rendszernek hívták – ami kitermelt egyfajta piaci szemléletet és racionalitást. Később pedig engedték a háztájikhoz hasonlóan a második gazdaság kialakulását az ipar és a szolgáltatások területén is. (GMK-kákat /gazdsági munkaközösségek/, VGMK-kat /vállalati gazdasági munkaközösségek/, kisszövetkezetek, később a ’80-as évek második harmadától a pjt-ket (polgári jogi társaságok), a TSz-eknél pedig az úgynevezett melléküzemágakat, ami valamiféle ipari fusizást jelentett, ezzel bekapcsolódva főként a fogyasztási cikkek gyártásába vagy a szolgáltatásokba.

De a rendszer természetesen nem volt hatékony – ócska hazugság, hogy a viták nélküli döntés hatékonyabb, mert gyorsabb, mint a vitákat követő döntések, ezek az állítások tudatosan összekeverik a gyorsaságot a hatékonysággal, holott a kettő között még összefüggés sem kell, hogy legyen, nemhogy ekvivalensek lennének egymással – egyrészt pazarló volt, mind az emberi erőforrással, mind a természeti és társadalmi erőforrásokkal, a hatékonyság a piaci mechanizmusok hiányában visszacsatolások nélkül szinte lehetetlen volt, nem a szükségletek, hanem a párt által szükségleteknek vélt szükségletekre termeltek, de vagy nem volt rá szükség, vagy nem annyit és nem abban a minőségben, ráadásul egy 10 milliós fogyasztói „piac” számára nem tudott semmiképpen kifizetődő lenni, azaz egyáltalán nem volt  költséghatékony. A piaci méreteket a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) – afféle Közös Piac (Európai Gazdasági Közösség), amit Nyugat-Európában a  hozott  létre hat állam 1957-ben Rómában és amiből szép lassan a tagok számának növekedésével és az integráció mélyítésével kialakult az Európai Unió, aminek hazánk is tagja immár, bár ennek hasznáról csak nagyon kevés honfitársunk van meggyőződve –  volt hivatva kiszélesíteni, ahol felosztották a tagállamok között, hogy ki mit gyárt. Magyarországnak  például az élelmiszer ipar, a közlekedés – mozdonyok vagonok   autóbuszok  – a könnyűipar –  textilek, konfekció – bár ebben az NDK is jelentős szerepet vállalt – az elektromos, később elektronikus ipar és mezőgazdasági termékek stb. előállítása lett kiosztva. Cserében  le kellett mondani az olyan virágzó és hagyományosnak tekinthető iparágakról, mint a személygépkocsi és tehergépkocsi és motorkerékpár gyártás, hogy csak néhányat soroljak. Mindenesetre a KGST csak nagyobb volumenűvé tette a kevés innovációt tartalmazó, biztos felvevő piac birtokában a minőségre nem figyelő termékgyártást. Mindez persze nem fedezte a társadalmi béke – azaz a nyílt  erőszak alkalmazását kerülni igyekvő – megőrzése érdekében folyamatos, bár ciklikus életszínvonal-emelést, ezért Magyarországnak hitelekért kellett folyamodnia, amit meg is kapott, mihelyt belépett a Nemzetközi Valutaalapba (manapság csak IMF-nek nevezzük és lassan szitokszóvá válik) és a Világbankba. Ez biztosította továbbra is hitelek formájában azokat az erőforrásokat, amiket a magyar gazdaság nem tudott előállítani különös tekintettel arra a tényre, hogy természetesen politikai okokból olyan gigaberuházásokat építettek folyamatosan, amiknek a termékeire vagy nem volt igazán szükség vagy előállításuk oly drága volt, amit sem a KGST belül,  sem az országon belül  nem lehetett elismertetni. Iszonyú veszteségek keletkeztek és ezeket is a külföldi hitelekből kellett fedezni.

Mindeközben a Szovjetunió is – ugyanezen okok miatt, hisz a proletár diktatúrák egyáltalán nem voltak hatékony társadalmak, leszámítva az uralmi hatékonyságot – beleroppant az USA-val vívott fegyverkezési harcba és jött egy Gorbacsov, aki mindezt belátta, azaz azt, hogy a Szovjetunió nem tudja tovább fenntartani és megtartani a perifériáit. Így és ezért indult meg elsőként  hazánkban és Lengyelországban a rendszerváltó folyamat.

Tehát a Kádár  rendszer képlete az alábbi volt.

Kádár jó taktikus volt. Rájött – és egész politikáját ez a felismerés vezette – hogy terrorral nem tartható fenn a bolsevik diktatúra, az robbanáshoz vezethet, ami – esetleg – kezelhetetlenné válna vagy csak féktelen terror alkalmazásával lenne kezelhető. ’56.emlékétől  olyannyira félt, hogy arra törekedett, hogy ne keletkezzenek ismét olyan társadalmi feszültségek, amik társadalmi robbanáshoz, lázongásokhoz, majd végül  forradalomhoz vezetnek.

Egyezséget – egy új kiegyezést – „ajánlott” a népnek.

Ez a következő volt: Ti nem szóltok, nem szólhattok bele a párt, az ország-vezetés dolgaiba, a párt egyedüliségét és vezetésre jogosultságát nem vonjátok kétségbe, erre még csak utalnotok sem szabad, nincsen semmilyen szabadságotok, csak az, amit a párt  ad,  és csak annyi, amennyit a párt  ad. Nincsen jogotok és el kell ismernetek, hogy a párt azt tesz, amit akar és az biztosan mindig a leghelyénvalóbb.

Tehát röviden a politikai és gazdasági szabadságotok ellenében a párt biztosítja a megélhetést, valamely mértékű gyarapodást, a mindennapokban – ha a rendet és a játékszabályokat betartjátok – békén hagy titeket, visszahúzódik a hétköznapokból, hagyja, hogy létezzen privát élet.

Ez volt a Kádár rendszer, ez a kiegyezés tartotta fenn egészen a szocialista világrend bomlásáig, majd teljes bukásáig.

Ugyanakkor a Kádár rendszerben is mindvégig fennmaradt – megújítva, de meg is őrizve – az évszázados struktúra: a felül levők zárt, csak az általuk kiválasztottakkal bővülő, rendies szerkezetű privilegizáltak csoportja, akiknek jogai és lehetőségei szinte korlátlanok voltak – ismertem olyat közülük, aki nagyon kedvelt egy párizsi éttermet és a diplomata útlevelével, ha kedve szottyant kiugrott egy vacsorára a nejével, ezt legalább havonta egyszer meg is tette – az erőforrásokhoz jutás számukra olyan széles volt, amit közönséges halandó elképzelni sem tudott, felvették a régi nemesi rend, az úri középosztály szokásait, eredeti műremekekkel borították be lakásuk, házuk falait, rendezték be lakásaikat, ahová sosem kopogtatott be a díjbeszedő, vadászni jártak általuk alapított vadásztársaságban és ott ahol a legtöbb vad volt és más a lábát be nem tehette oda stb.

És alattuk, nem egy szinten ugyan, hanem némiképp tagoltan, de mindahányan a privilegizáltak zárt közössége alatt a jogaiktól megfosztott, illetőleg soha jogokat nem kapó vezetettek, alávetettek vertikális struktúrájára. Persze a képet lehetne árnyalni, és egy, a Kádár rendszerrel komolyan foglalkozó monográfiának meg is kellene tennie, de most ez nem volt, nem lehetett a feladatom. Itt csak azt kellett igazolnom – reményeim szerint sikerült is – hogy a feudális szerkezet – bármely korszak is jött – mindvégig fennmaradt és jellegadó volt a magyar társadalomban.

Folytatás következik, amiben végre választ kapunk arra, hogy miben rejlik a Fidesz elsöprő tavaszi  győzelmének és teljhatalomba jutásának a sikere.

Az első három rész rövid tartalmi összefoglalása:

Ebben a dolgozatban véleményem szerint  a nap, mint nap megjelenő – a kevés kivételtől eltekintve – rossz premisszákból kiinduló elemzésekkel szemben megpróbálom mélyebb összefüggéseiben feltárni azokat az okokat, amik oda vezettek, hogy egy nyilvánvalóan programnélküli, inkompetens, hazug, ugyanakkor nyilvánvalóan diktatórikus hatalomra törő és modernizáció ellenes pártot és embert a választásokon megjelent választók 53%-a, 2,73 millió ember teljhatalomba választott. Úgy véltem, hogy ennek nagyon régi gyökerű társadalmi és tömeglélektani okai vannak. Az első három részben eljutottam a történeti áttekintésben az 1920-as évekig. (Az áttekintés kizárólag egy dologra irányul, a privilegizáltak és alattvalók vertikális struktúrájára, ezért eltekintek nagyon sok a képet árnyaló részlettől, csak azért, hogy lássuk a lényeget: a függőleges tagolódást.)

A továbbiakban tehát innen folytatom.

Az első világháború utáni magyar helyzet az  előző részben az egész rendszerre jellemző társadalmi struktúra felvázolásán túl azonban – azonossága mellett – gyökeresen is különbözött a háború előtti Dualizmus  politikai struktúrájától.

Ezek a különbségek következők:

1. Az úri középosztály, a birtokos nemesség, katonatiszti réteg elveszítette – ha csak rövid időre is azt a politikai és gazdasági hatalmat, amit történelmileg kizárólag önmagának  tulajdonított,  saját jussának tartott.
2. A hatalomvesztés sokkja miatt megváltozott a hatalom szerkezete, eltolódott az uralkodót helyettesítő kormányzó közjogi funkciója felé.
3. A világháborús vereség, a leszakadó országrészek traumája, a tény, hogy román csapatok grasszáltak 1919 októberéig a Dunától keletre lévő megmaradt magyarországi területeken, beleértve Budapestet is, ami miatt a „bátor” fővezér Siófokon volt kénytelen berendezkedni és példát statuálni mindazoknak, akik kétségbe merték vonni a magát továbbra is valamiféle rendként meghatározó úri középosztály politikai hatalmát, ugyanakkor türelmetlenül várva, hogy az oly gyűlölt Antant a demarkációs vonalak mögé parancsolja végre a román csapatokat, hogy valahára  fehér lovon, különítményesei élén bevonulhasson a „bűnös” Budapestre és kiterjeszthesse hatalmát a megmaradt kelet magyarországi területekre is, ahol aztán folytatta azt a terrort, amit addig a Dunántúlon alkalmazott, hogy 1920. június 4-én Versailles-ben a nagy Trianon palotában gróf Apponyi Albert a Magyar Királyság nevében kénytelen volt aláírni a békeszerződést, az addig – ahogy Európában másutt is – csak rejtve, búvó patakként jelenlévő antiszemitizmus nyílttá vált oly annyira, hogy  a hivatalos, az állami politika része lett.
4. Trianon miatt az állami politika rangjára emelkedett a szélsőséges nacionalizmus és az irredentizmus is. Ez még akkor is így van, ha elismerjük, hogy Bethlen gróf azon dolgozott egyebek mellett, hogy ezeket a nézeteket és ezeket a nézeteket valló, vagy ezen alapuló szervezeteket (MOVE;  ÉME) marginalizálni vagy integrálni igyekezett, miközben hivatalos állami szerveként létrehozták a Vitézi Széket, vagy a rendszerbe integrált Turul Szövetséget, hogy csak a legfontosabbakat említsem. De a Bethlen István utáni korszakban ezek a nézetek ismét egyre virulensebbek lettek.
5. Sokkal monolitabb politika struktúra jött létre, mint  a  Dualizmusban, a liberalizmust, annak minden formáját száműzték a politikából, a politikai erőtér egydimenzióssá vált, az Egységes párt uralta a politikai rendszert az egész korszak alatt, mert a politikai működésmódokat Bethlen István úgy alakította ki, hogy semmilyen más politikai erőnek – legálisan – ne lehessen esélye sem a hatalom megszerzésére.
6. A rendszer – a nacionalizmus és az antiszemitizmus okán – jobbra mindig nyitottabb volt, mint balra, hisz a baloldalt nemzetietlennek – kozmopolitának – tartotta, ami elvette az úri középosztály politikai uralmi jussát, miközben Trianonért is ők a  felelősek.

A rendszer jobbra nyitottsága Bethlen István miniszterelnöksége után kap jelentőséget, amennyiben egyre jobbra tolódik, miközben ezzel párhuzamosan az úri középosztályon belül is jelentős mozgás zajlik le, a deklasszáltabb elemek kerülnek túlsúlyba, és jut el az első, majd a második és végül a harmadik zsidótörvényig, a zsidók és a cigányok deportálásig, a nyilas uralomig és  az ország teljes pusztulásáig.

Tehát a teljes Horthy korszakot a társadalmi mobilitás szinte teljes leállása, a társadalmi és politikai struktúra teljes megmerevedése, az elit – a privilegizáltak –  és az alávetettek  kettősségének a Dualizmusban nem tapasztalt teljes mozdulatlansága jellemezte. Tehát ezt a szerkezetet is a privilegizáltak és az alattvalók kettőssége jellemzi, a horizontális tagolódással – mely egyre uralkodóbbá vált a nyugati társadalmakban – szemben megmaradt és megmerevedett a  vertikális struktúra.

Az ország, a társadalom így érkezett el a teljes pusztuláson át a második világháború utáni helyzetig, az úgynevezett jaltai rendszerig.

Mondhatnánk, hogy volt bő két év, amiben ez a társadalom megtapasztalhatta egy plurális demokrácia működését, de ez sajnos nem lenne igaz, ugyanis az egész korszakot megterhelte a szövetségesek jelenléte, illetőleg ezen belül – köszönhetően a Jaltai egyezménynek – a szovjetek egyre erőteljesebb befolyása a társadalmi, a politikai rendszer alakulására.

E dolgozatnak nem feladata a koalíciós korszak  elemzése, itt tehát meg kell elégednünk annyival, hogy a polgári demokrácia egyre formálisabbá vált, az 1947-es választásokon a kék cédulás választások néven elhíresült választási csalás révén az MKP (Magyar Kommunista Párt) jelentős „győzelmet” aratott, de többségre így sem jutott, ezért a már korábban megfélemlített (1947. Kovács Ferenc Kisgazdapárt főtitkára letartóztatása és a Szovjetúnióba hurcolása; Nagy Ferencre az akkor regnáló miniszterelnökre is ez a sors várt, ezért hivatalos svájci útjáról 1947. májusában nem tért haza, stb. stb.) Kisgazdapártra nyomást gyakorolva az új kormányban (Dinnyés Lajos  kormánya) már túlsúlyban volt, azaz a végrehajtó hatalom szinte teljes egészében a kezébe került,, ami lehetővé tette, hogy puccsszerűen államosítsanak – holott volt hivatalban lévő kormány, azaz legitim végrehajtó hatalom!!! –  majd a két baloldali párt „egyesült” és létrejött 1948-ban a Magyar Dolgozók Pártja, mely  - most tovább már nem részletezett módon 1949-re megszerezte a teljhatalmat, politikai ellenfeleit felszámolta, megszüntette, ha kellett letartóztatta, perrel elítélte stb.

Tehát 1949.  közepére ismét előttünk áll a régi szerkezet. Egy új uralkodó osztály, amely a politikai és gazdasági, azaz a teljes társadalmi hatalmat kisajátította, gyakorolta ugyanazon privilégiumokat, amit az előző rendszerben és korszakban az úri középosztály gyakorolt, és mindenki, aki nem tartozott ide, alávetett, jogokkal ismét nem rendelkező alattvalókká váltak.

Tehát a kommunista diktatúra – ugyan gyökeresen más ideológia mentén – de rekonstruálta, újra teremtette, ismét felépítette a régi uralmi szerkezetet, egy kasztszerűen, rendies jellegűen szervezett új uralkodó osztályt, akiket mostmár nem nagyságos, vagy méltóságos úrnak, hanem párttitkár elvtársnak vagy tanácselnök elvtársnak hívtak, de ez a lényegen semmit nem változtat, és az alávettek tömegét, azaz ismét előállt a vertikálisan elrendezett kettős kultúra, a privilegizáltak és az alattvalók kettős struktúrája.

Tehát a tételem a következő: a kelet-európai társadalmak vertikális  elrendezésűek voltak, mint a feudalizmusban mindenhol, de a nyugati társadalmakban ebben a függőleges szerkezetben is egyrészről jóval tagoltabb a társadalom szerkezete, mint a kelet-európai társadalmaké, másrészt igen korán kezdett kialakulni a horizontális  szerkezet, azaz a  társadalom egyre inkább nem egymásra rétegzett lett, hanem egymás melletti rétegekből kezdett állni, míg a kelet-európai rendszerekben ez a folyamat nem zajlott le, vagy meg sem indult, vagy megakadt. Tehát a bolsevik diktatúrák egy nagyon régi hagyomány  talaján jöttek létre és ugyanazt a társadalmi szerkezetet alakították ki, mint azok a társadalmi rendszerek, melyek meghaladását hirdették.

Tehát nem véletlen, hogy a Lajtától keletre és nem nyugatra alakultak ki a bolsevista rendszerek.

Folytatása következik.