A kvótanépszavazásról

Nem gondolom, hogy érdemes lenne újra leírnom a népszavazásról azt, ami már oly sokszor elhangzott nemzetünk nagy Vezetőjének, majd őt követve az egész Fidesz siserehadnak a szájából vagy az ellenzék demokratikus oldalának ezzel ellentétes álláspontját.

Helyette ajánlok egy másik megközelítést minden magyar embertársamnak. Főleg azoknak, akik viszonylagos jó létben élnek, nem igen akadnak napi filléres gondjaik és nagyjában, egészében mindenük megvan, amit a modern kor kínálni tud a mai ember számára.

Elsősorban hozzájuk szólok hát, és kérem őket egy gondolatkísérletre.

Képzeljék maguk elé az életüket, a környezetüket.

Van jól berendezett házuk, vagy jó lakásuk, van internet elérésük, kábeltévéjük, számítógépük, laptopjuk, esetleg tabletjük, minden családtagnak okostelefonja, jól felszerelt konyha, fürdőszoba, van áram, hideg és melegvíz, az udvaron a garázsban vagy az utcán egy vagy több gépkocsi, esetleg egy nyaraló is valahol az ország másik részében. Van mindenféle bolt elérhető közelségben, a gyerekeknek óvoda, iskola. Van munkahely. Vannak  éttermek, ahol ünnepelni lehet  a barátokkal, rokonokkal ismerősökkel, szerelmekkel házastársakkal, a családdal.  Az élet részét képezik a rádiók, televíziók internetes portálok, újságok, könyvek, mozik, színházak, koncerttermek. Lehet közlekedni villamossal, busszal, metróval, vonattal, kocsival, motorkerékpárral, biciklivel. Lehet külföldre menni, repülővel vagy bármi mással.   Ha valaki beteg, ott a kórház, a rendelőintézet, az orvos, a gyógyszer. És ha meghalsz van ki eltemet és van hová temetni.

És mindehhez van pénz, elegendő és állandó jövedelem!

Körbevesz minket a civilizáció minden vívmánya és áldása és benne ki jobban, ki kevésbé rendelkezik az életéhez szükséges eszközökkel. Lehetnek emlékei, amik tárgyakként veszik körül, és élheti a modern világ által kínált életet. Vannak ebben az országban mérhetetlenül szegény emberek nagyon sokan, de még nekik is vannak féltve őrzött, életük részét képező tárgyaik, amiknek elvesztése igazi veszteség lenne a nincstelenségük ellenére is vagy tán éppen azért.

Vannak irataik, tudják igazolni, hogy kik ők, honnan jöttek, mit csinálnak, mire képesítettek, mire képesek.

És most képzeljék el csak egy pillanatra, hogy mindez eltűnt, elillant, mint egy szép álom.

A valóság az, hogy nincs lakás, nincs kocsi, nincs TV, rádió, internet, sem eszközök, sem intézmények formájában. Megszűnt a telefon, a mobil szolgáltatás, nincs víz, nincs áram, a ruhák, a személyes értéktárgyak megsemmisültek. Nincs munka, nincs jövedelem, nincs már a sarkon élelmiszerbolt, ahol mindig mindent meg lehetett venni. Nincs a gyereknek óvoda, iskola, nincsenek szomszédok, mindenki fegyverrel  rohangál és minden irányból lőnek vagy bombáznak azonosíthatatlan fegyveres bandák, vagy reguláris katonai erők. Éhezés van, télen a helyiségek fűtetlenek, nincs elegendő ruha, cipő stb. Az élethez szükséges legalapvetőbb dolgok is hiányoznak, viszont naponta veszélyben az Önök és családjuk élete. Naponta kapják a hírt, hogy rokonukat megölték, barátjuk akasztott teteme ott lóg hetek óta a sarki lámpavason, és egyre többen tűnnek el minden nyom nélkül. Az utcán a harcok eredményeként mindenütt romok vannak, ledőlt házak és temetetlen holtak.

Így élnek, így telnek el hetek, hónapok. Nincs semmijük, csak jó esetben valami azonosításra alkalmas iratuk, a ruha, ami magukon van, néhány más egy bagyuban, hátizsákban. Még magukhoz tudták venni a tabletjüket, az okostelefonjukat, minden pénzüket, ami otthon és nem a régen megszűnt bankban volt, és elindulnak egy olyan világ felé, ahol élni is lehet nem csak meghalni.

A mindenüket elvesztett milliók Közel-Kelet és Afrika szerte útra keltek és kelnek, hogy mentsék az életüket és valahol – ahová befogadják őket – újrakezdhessenek mindent. De csak menekülttáborokba kerülnek, ahol évekig vegetálhatnak, gyerekeik nem járhatnak iskolába, nekik nem jut munka, megélhetés, és csak alamizsnát és megvetést kapnak mindenfelől.

És most képzeljük el ismét, hogy mi  ülünk már hosszú évek óta egy táborban összezárva egy sátorba pár nyomorult másik családdal. Nincs semmink, csak a remény, hogy egyszer kikerülhetünk innen is. Elvégre is mit vétettünk, hogy nekünk minden jövő nélkül kell leélnünk az életünket, és a gyerekeink elveszett páriák lesznek a világban? Semmit! Mindaz, ami történt rajtunk kívül, a fejünk felett történt, mások, ismeretlenek intézték el életünket, pusztították el világunkat.

Összeszedjük hát minden pénzünket, ami még maradt – akiknek eleve nem volt semmijük, azok most is ott vannak a háború, az öldöklés, a halál kellős közepén – keresünk egyet a reménység vámszedői közül és odaadva neki szinte mindenünket indulunk egy újabb nehéz útra egy reményekkel teli jobb világ felé.

De megállítanak határok, szögesdrótok, rendőrök és katonák. Megállítanak és arra kényszerítenek, valahol a szerb-macedon, a macedon-bolgár, majd újabb várakozást és megindulást követően a szerb-magyar, a horvát-magyar határ mentén, hogy a szabad ég alatt éljünk, mint az állatok. És mikor már valóban csak vegetálunk, akkor aztán már lehet is ránk joggal mondani, hogy olyanok vagyunk, mint az állatok, akik nem érdemelnek irgalmat se.

Tőlünk védik a hitüket az állítólagos értékeiket, eszméiket, hagyományaikat.

Keresztényeknek vallják magukat, akik azért rekesztenek ki minket nagyon, nagyon sok pénzt elköltve erre – sokkal többet, mintha segítenének minket – hogy – úgymond – védjék kultúrájukat és hitüket.

Ugyan kedves honfitársaim. Ti mit tennétek a menekültek, a kisemmizettek helyében, feltéve, hogy tényleg megpróbáltátok magatokat beleképzelni az ő helyükbe, ahol már nem a komfort és a jó élet, hanem a puszta létezés a tét.

Kedves felebarátaim! Ti ugyanezt tennétek, hisz jóval kisebb tétek miatt is elhagyta ezt az országot hatszázezer 20 és 50 év  közötti életkorú ember.

Akkor min csodálkoztok?

Nem lenne  itt az ideje elgondolkodni ezen? Nem lenne itt az ideje, hogy az Unió 508 millió és Európa 720 millió lakosával együtt, közösen gondolkodjunk egy megoldásban, ami jó nekünk, jó Európa többi államának és végül megfelelő a menekülteknek is.

Amit most teszünk az a szolidaritás teljes megtagadása mind európai társainkkal, mind a menekültekkel szemben.  Mert ugyebár elnézzük, hogy a görögök és az olaszok napi 3-4000  embert mentenek ki a tengerből. Elnézzük, hogy ennek terheit ők viselik. Miközben Magyarország 14.000 milliárd forintot kapott az Európai Uniótól a csatlakozás óta, de az összeg nagy része az utóbbi hat évben érkezett az országba. Mi meg ennek ellenére megtagadunk mindenkitől, mindenféle segítséget, együttműködést, szolidaritást?!?

Pedig  az ige is – aminek szellemére oly sokszor hivatkozunk, hogy szinte már le sem kopik a szánkról, az ország vezetőitől pedig egyenesen blaszfémia (vallásgyalázás) a kereszténységre való hivatkozás – a szolidaritásra tanít, ez a legfontosabb érték, amit Európa nagy nehezen a XX. század második felére végre kiizzadt magából és működése egyik alapelvévé tett a folytonos és egyre öldöklőbb háborúk helyett.

Tehát, ha már annyira keresztények vagyunk, álljanak itt Máté evangéliumból Jézus megidézett szavai tanulságul és mindannyiunk szégyeneként.

Az utolsó ítéletről (Máté 25: 31-40)

31„Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára.

32Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.

33A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.”

34„Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot.

35Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok,

36mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.

37Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna?

38Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna?

39Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád?

40A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.”

Share Button

Elnémulás

2015. február 18-án írtam ezen az oldalon az utolsó bejegyzést. Talán kedves követőim, rendszeres olvasóim sem értik, hogy miért, hisz azóta is annyi minden történt, ami megérne egy-két szót, én mégis hallgattam.

ElnemulasTulajdonképpen azért nem írtam azóta semmit, mert bár országunk urai nap, mint nap szolgáltattak elemzésre, elmélkedésre érdemes eseményt, ám úgy éreztem, hogy mindaz, amiket ezek kapcsán elmondhatok már nem tesz hozzá semmit ahhoz a képhez, ami kialakulhatott mindazokban, akik a szabadságot, az emberi és állampolgári jogok tiszteletét, a jogegyenlőséget, az esélyek egyenlőségét, a szolidaritást, a kiszámíthatóságot, a törvényességet, a biztonságot, a humanizmust, az erkölcsöt keresik egy rendszerben, szemben azzal, ami látható, tapasztalható a mindennapi életünkben, amit mindenki láthat, tapasztalhat a saját és mások, a honfitársai életében, ha nem homályosítja el látását a vallásos áhitat vagy a semmivel és senkivel sem törődés egoizmusa, vagy egyszerűen csak a semmivel nem orvosolható butaság és gondolkodásra restség.

Úgy tűnik azonban, hogy fájdalmasan kevesen vagyunk.

Az évek multával egyre nyilvánvalóbbá lett számomra, hogy ez a társadalom, ez a nép visszatért évszázados rutinjához, a hatalommal való „kiegyezéshez” , a bárhogy túléléshez, a politikai hatalom, az állam önkényének a tűréséhez, sőt követeléséhez.
Amikor egy népet a szeme láttára nap, mint nap kirabolnak, amikor egy társadalom erőforrásait nyíltan elsajátítják és újraosztják, ahol teljes egyértelműséggel alakítják ki a társadalom nagy többségének a kárára az új földbirtokos osztályt, az új „nemzeti” burzsoáziát, az új dzsentri réteget az államigazgatásban és a pártelit számtalan kiváltságait, ahol ezeknek a nyíltan vállalt céloknak rendelik alá a szociális rendszert, az egészségügyet, az oktatást és a kultúrát, az államigazgatást, a hatalmi szervek működését, az igazságszolgáltatást és a választási rendszert és ahol mindezek ellenére nem, hogy nem történik semmi, de az állampárt állampárti helyzete a támogatók növekedésével még erősödik is, ahol az emberek egy jelentős része ezt támogatja, a másik része bambán bámul ki a fejéből, a harmadik része meg afféle magyar hagyományként beletörődik mindebbe, ott az amatőr elemző elhallgat, nincs több mondanivalója!

Ahol az emberek mentális közérzete javításához elegendő – a hatalom részéről burkoltan, a radikálisabb újnáci párt részéről nyíltan – cigányozni, zsidózni, buzizni, migránsosozni, a magyarságot mindenek felett hangsúlyozni, antikapitalista szlogenekkel a multik, a bankok ellen harcot hirdetni, az ország csekély fejlődését elősegítő EU ellen napi gyakorlatként uszítani, az USA-t már-már ellenségként kezelni, ugyanakkor európai és ázsiai despotákat barátként kezelni és velük együtt a Nyugatot gyengíteni, annak ellenére, hogy az ország feudalizálása, a Horthy és a Kádár rendszer összeházasításával létrehozott új állampárti rendszer kiépítése zajlik le rohamtempóban ott az ez ellen fellépő szava elnémul, pláne, ha azt tapasztalja, hogy egyre kisebb körhöz tartozik a társadalmon belül.

A Vezér és propagandistái a Párizsban péntek éjjel elkövetett merényleteket, vasárnap estig már 132 ártatlan ember halálát is arra használja fel, hogy igazolja eddigi bevándorlók elleni politikáját és az amúgy is gyenge egységű Nyugat egységének további rombolását. Uszít és hiszterizál  – a látszólagos együttérzés színpadias felmutatásával – aminek örve alatt tovább növelheti hatalmát és az emberek feletti befolyását.

Az elmúlt hat évben minden erőmmel azon voltam, hogy írásaimban igazoljam, hogy ez a folyamat zajlik hazánkban, ám fájdalmasan kevés hatásfokkal. Szomorúan kellett megállapítanom, hogy valójában mindegy, hogy töröm-e magam vagy sem, a folyamatokra semmilyen befolyással nem bírok. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy meg kell tennem, mert tartozom ennyivel annak a felelősségnek, amit az értelmiségi lét jelent. Ám úgy vélem, hogy ennek a kötelezettségemnek maradéktalanul eleget tettem.

Megpróbáltam tenni az állampolgári egészségért, úgy tűnik teljesen hiába.

Ezentúl inkább az emberek biológiai egészségével kívánok foglalkozni, abban talán eredményesebb leszek.

Igyekszem elvinni az emberekhez egy másik oldalon – http://doktorcoffee.budapestoldal.hu/ – a hírt arról, hogy van esély természetes módon arra, hogy egészségüket megőrizzék, hosszabban aktív, szellemileg és fizikailag friss életet biztosíthassanak maguknak, megszabadíthassák testüket attól a sok felesleges és ennélfogva káros anyagtól, amit az élelmiszerekkel a testükbe visznek, és helyreállítsák testük egészséges egyensúlyát.

Természetesen nem adom fel végleg, hogy felnyissam az emberek szemét a saját társadalmi helyzetükkel és a hatalom valódi természetével kapcsolatosan, csak most úgy érzem, hogy fontosabb dolgom akadt, de reményeim szerint egyszer – talán nem is a túlságosan távoli jövőben – visszatérek ezekre az oldalakra is.

Addig is sok sikert és reményt kívánok tisztelt olvasóimnak!

Share Button

Rés a pajzson

putyin_orban_nbbHát itt volt a nagy ország kis nagyembere a kis ország kis nagyemberénél. Aláírtak olyan megállapodásokat ünnepélyesen – itt volt a nagy ország kisnagy emberének fél kormánya – amelyeket a két kis nagyembernek egyáltalán nem kellett volna személyesen levezényelnie, egyikhez, másikhoz elég lett volna egy levélváltás is nagyvállalati vezetők és minisztériumi államtitkárok között.
A nagy ország kis nagyembere lefutotta a kötelező kűrt az ismeretlen katona sírjánál, majd elsietett, hogy megkoszorúzhassa az orosz állami TV – és senki más!!! – egyenes közvetítésében jó hosszan az 56-os magPutyin_koszrúzyarországi „ellenforradalom” leverésében hősi halált halt vörös katonák sírját, akiknek áldozatvállalásával a „magyar nép ismét visszanyerhette a szabadságát.”
Ez az aktus nyilvánvalóan üzenet volt az otthoniaknak, hogy az Oroszországért hozott áldozatok, akár a hősi halál is, nem hiábavalóak, az orosz nép és az ő mindenkori nagy vezetői soha nem feledkeznek el a hősökről. Csakhogy, ha ezt az üzenetet a nagy ország kis nagyembere éppen az 56-ban Budapesten elesett vörös katonák ürügyén óhajtotta eljuttatni az orosz közönségnek, az túlmutat az üzenet elsődleges jelentésén. Ha csak ennyit akart volna, akkor a II. Világháború során Magyarországon elesett vörös katonákról emlékezett volna meg.

De nem ezt tette, hanem az ötvenhatos forradalmunkat eltipró Szovjetunió katonái előtt tisztelgett, amivel nekünk magyaroknak és a világnak két dolgot sugallt, ha tetszik üzent.

Az egyik jelentése az üzenetnek, hogy ennek az Európai Uniós tagállamnak, a NATO tag Magyarországnak a magát nagyon erősnek eladó vezérét a markomban tartom, azt teszek vele, amit akarok, ha akarom, akkor a nagy nyilvánosság előtt, az egész világ és saját népe szeme láttára képen köpetem saját magát magával úgy, hogy közben ennek a kis ország kis nagyemberének még az arcizma sem rándul.
Ez már magában elég fájdalmas üzenet, de ez még félig-meddig csak nekünk, magyaroknak szólt.
De van egy ennél súlyosabb üzenete is ennek az akciónak, aminek a mi kis nagyemberünk színpadot, nyilvánosságot adott.

Putyin azt üzente Budapestről a világnak, hogy amiképpen a múltban a Szovjetuniónak, úgy manapság Oroszországnak is vannak – akár fegyverrel is megvívható, megvívandó érdekei – Oroszország határain kívül is, és amiképpen a Szovjetunió annak idején, úgy Oroszország manapság meg is teszi, hogy ezeket az érdekeket határain kívül fegyverrel is megvédi.

Ez az igazán hátborzongató ebben a koszorúzásban!

Aztán folyt a Parlamentben egy hosszú, nagyon hosszú megbeszélés, aminek a tartalmáról semmit nem tudunk és gyanítom, még nagyon sokáig nem is fogunk tudni.

Csak egy valami tudható!

Orbánnak, a mi nagy és erős vezetőnknek, akitől az elmúlt öt évben egyebet sem hallhattunk mint, hogy milyen nagy dolog is a szuverenitás, az állam és annak vezetője ereje, mennyire fontos az akarat, csak akarnunk kell és mindent elérhetünk, hogy mi nem leszünk a multinacionális tőke, a neoliberalizmus nemzetet leigázó ideológiájának a foglyai, nem fogadunk el többé semmilyen diktátumot, a magunk útját járjuk és illő tisztelettel, de határozottan visszautasítunk minden, az életünkbe történő beavatkozási kísérletet, nem zuhanunk a hanyatló Nyugattal a mélybe, hanem saját utunkon járva mutatunk példát arra, hogy a változó világban, hogyan kell a válságból kilábalni és jobban teljesíteni, nos ez az ember, még arra sem volt képes, hogy azt mondja Putyin elnöknek, hogy ebben a nemzetközi helyzetben nem alkalmas a kétoldalú megbeszélés, hisz szövetségeseinknél elköteleztük magunkat arra, hogy kétoldalú kapcsolatot mindaddig nem létesítünk, amíg Oroszország agresszorként viselkedik egy vele szomszédos országgal szemben, valóságos háborút folytatva leszakítani igyekszik Magyarországnyi területeket, és tartva magunkat a szövetségeseinkkel kötött egyezségünkhöz magas szintű találkozót egyelőre nem javasolunk.

Éppen ellenkezőleg. A mi kis nagyemberünk nem csak a kéretlen látogatást nem tudta visszautasítani, valamiért már nem volt abban a helyzetben, de még azt az apróságot se merte megkockáztatni, hogy a saját maguk által összetákolt alaptörvényüknek ők maguk megfelelve utasítsa vissza az orosz elnök azon igényét, hogy a sztálini, hruscsovi Szovjetunióra emlékezve annak egyik legaljasabb tettét ünnepelje ebben a rövid látogatásában.

Vajon mit remél Orbán Putyintól, amiért a világ szeme láttára alázkodik meg előtte és lesz statisztája – kiszolgálója – abban a világpolitikai játszmában, amibe Ukrajna megtámadásával Putyin belekezdett?
Oroszországnak, Putyinnak fontos, hogy hídfőállása legyen Európában, fontos, hogy demonstrálhassa a hazai közvélemény előtt és az európai vezetők és az USA vezetése előtt, hogy egyáltalán nem olyan nagyon egységes az az egységfront, amit vele és Oroszországgal szemben kialakítani igyekeznek.
Mi lehet az ára annak, hogy Orbán Magyarországot ISMÉT Oroszország ügynökévé tette, amely ezzel rés lett a pajzson, amely nem megbízható szövetséges többé, amelynek fontosabb az orosz barátság, mint a nyugati szövetségesei.

Mi közünk nekünk ehhez az egészhez? Mit kap ezért cserébe Orbán? Vagy mivel tartja a markában az orosz elnök?

Valóban úgy véli, hogy örökös hatalmát orosz segítséggel tarthatja fenn?
Valóban azt hiszi, hogy ha Magyarországot erre a pályára viszi és végleg elkötelezi gázzal, atomerőművel, a Nyugattal történő szembenállás elősegítésével, akkor Putyin segédkezet és forrásokat biztosít számára a hatalma megtartásához? Vagy más ok is áll a háttérben? Úgy tűnik, hogy tényleg nem véletlen, hogy mind a mai napig nem tették hozzáférhetővé az állambiztonsági iratokat, az ügynök aktákat! Talán Putyin tud olyasmit a mi kis nagyemberünkről, amit az nagyon nem akar a nyilvánossággal megosztani? Lehet, hogy bizonyos KGB információk nyilvánosságra kerülése más fénytörést adna a rendszerváltást megelőző időszakra vonatkozóan a kis nagyemberről?
Fogalmam sincs róla, ahogy a magyaroknak sincs és a világ közvéleményének sem sok.
PutyinCsak azt láttam, hogy Putyin Budapesten a világ nyilvánossága előtt értelmezte át a minszki tűzszüneti megállapodást és ehhez a magyar miniszterelnöknek, egy EU és NATO tagállam hivatalos vezetőjének egyetlen szava sem volt!

Orbán ezzel a politikával Magyarországot olyan pályára állítja, ahonnan már nagyon nehezen lesz visszaút, a világ fejlődésének fő sodrához csatlakozás ismételt esélye hosszú évtizedekre elenyészik.

Egyszerűen csak pénzről, egyetlen embernek vagy emberek egy maroknyi csoportjának elképesztően soknak számító összegről, ám valójában fillérekről van csupán szó? Vagy valami más természetű „titokról”?

Nem tudom.

Azt viszont biztosan tudom, hogy Magyarország ebben a kettős állapotban sokáig nem lehet. Minden szövetségi rendszernek eminens érdeke sine qua nonja (nélkülözhetetlen feltétele), hogy minden tagja egyformán megbízható legyen, minden tagja a szövetség értékeit és szabályait egyformán magára nézve kötelezőnek ismerje el, hogy minden tagjában száz százalékig meg lehessen bízni a szövetség ügyeit illetően. Nos Magyarország már régen nem ilyen szövetséges.

Vajon meddig fogják tűrni ezt? Vajon meddig fogják ezt a hintapolitikát és az e mögött álló hatalmi és gazdasági törekvéseket finanszírozni? Vajon meddig bízzák még ránk titkaikat? Ezt nem tudhatom. De abban biztos vagyok, hogy ez nem fog menni a végtelenségig.

Mintahogyan abban is biztos vagyok, hogy, ha már Magyarország végképp eloldódik a Nyugattól, önmagában, mindentől és mindenkitől „függetlenül” már Oroszországnak sem lesz fontos, és akkor fogunk végképp a semmibe hullani.

Kedves Barátaim! Még ezt is szó nélkül megvárjuk?

Share Button